A század legelején készült Kernstok-festmények a művész szemléletében bekövetkezett lényeges változásról tanúskodnak. Új képei – Incselkedők, Szilvaszedők, Kati a tornácon (1902), Parasztmenyecske (1907), A kertben (Egy dáma a kisfiával és a kutyájával) – a nagybányaiak piktúrájával mutatnak rokonságot. (Nem véletlen, hogy a Szilvaszedőket, a mester egyik chef-d’œuvre-jét dr. Jánossy Béla ügyvéd, Ferenczy Károly, Réti, Thorma, Csók s más nagybányai festők munkáinak választékos ízlésű gyűjtője szerezte meg kollekciója számára.) A művész színskálája ezekben az esztendőkben frissé, élénkké vált; alakjait – így 1901-es Nő fehér kalappal című portréjának modelljét is – szabad ég alá, napsütötte tájba helyezi. Egy kortárs kritikus, Rózsa Miklós szerint a század első éveinek Kernstokja “tobzódik a színtivornyákban”, amelyeknek “ittasultan adja át magát”. A kolorit felszabadultsága, a sötétbarna galériatónust felváltó derűs színharmóniák uralma a magyar plein-air festészet legszebb darabjai közé emeli e műveket, amelyekben – mint erre a kor egy másik ismert művészeti írója, Lázár Béla utal – a parasztság iránti szociális együttérzés is megnyilatkozik.

Kernstok Károly: Szilvaszedők

Forrás: Dévényi Iván: Kernstok ( A művészet kiskönyvtára 55), Corvina Kiadó, 1970, 7. oldal

A színnek önmagáért való öröme, a napsugár feloldó és elváltoztató tüzes játékainak gyönyörűsége: mindez Kernstock következő etappe-jának megismeréseit jelenti. Nemcsak megismeréseit: uralkodó hitvallását. A napsugár hitvallása ez, a realizmusnak az a pompás, egészséges fejezete, melyet a plein-air harci jelszavával jelölnek. Ez már a színek külön beszédével ismertette meg Kernstockot, de értsük meg jól: a színeknek csupán a napsugárral való tüzes társalgásával. Itt még mindig csak a realizmusnak egyik fejezeténél tartunk; itt a szín még a realizmus czélzatait, a hű megközelítés felé törő küzdelmeit szolgálja. Tehát tulajdonképen még nem is önmagáért van, hanem a realizmusért. Kernstock forrongó ereje eddig ebben az irányzatban hatolt legmélyebbre, ennek közelítette meg legmagasabb ormait. Idevágó képei fejlődött fokán mutatják be ezt az irányzatot, amely oly jól talált az ő duzzadó erejéhez, tomboló fiatalságához. Szerencsésen elkerüli a plein-air túlzott kontrasztjait, holt felületeit.

Csodálatos ragyogásban él, vibrál minden ezeken a képeken, a levegő atomjai remegnek és megolvadt arany ömlik el a napsütött részeken. És ezt a pompás, forró játékot csupa sötéten tartott, hideg zöldek cselekszik. A legpontosabb színértékelésben van a titka ennek az intenzitásnak. Kernstock a maga czéljaihoz megcsinálta a maga techniháját is, mely nem elődök nélkül való, de ugyancsak fejlett, azonkívül hajlékony, kifejezésben gazdag. Szilaj, szeszélyes össze-visszaságban keveri színeit, nagyrészt magán a vásznon és pompásan hatástudóak a véletlenjei ennek a keverésnek. Itt már uralkodó a szín, de még a formák plasztikája is fontos és a valőrök aggodalmasan szolgálják a realitást. A “Szilvásban”, a “Szilvaszedők” és a “Falu bolondja” legjellemzőbbek erre a korszakra. Legtökéletesebb, legharmónikusabb köztük a “Szilvaszedők”. Megkapó és jellemzően groteszk a baloldali nő mozdulata. Ugyancsak ilyen, már témájánál fogva is, a “Falu bolondja”.

Forrás: Bárdos Artúr: Kernstock Károly, Művészet, Hatodik évfolyam, 1907, Harmadik szám

https://epa.oszk.hu/00000/00009/06/160-169-kernstock.htm

A négy önálló életműből rendezett kiállítás-együttes összekötő gondolata a festészet. A négy kiállító művész – Szotyory László, Kondor Attila, Konkoly Gyula és Lajta Gábor – más-más életszakaszban, más elméleti háttérrel, de ugyanahhoz szeretnének elérni: tiszta szívvel festeni. A cím a művészi aktus önértékére utal, amikor egyedül a szellemi megismerés cselekvő öröme inspirálja az alkotói munkát. Mind a négy művészre igaz, hogy par excellence festők, függetlenül attól, hogy filozófusok, költők. A festészet, a művek megalkotása maga is életvezető praxisként működhet. Ekkor a művész azt festi, amit elképzel maga körül, ami foglalkoztatja, amit meg akar ismerni, végső soron azt, amit szeret. A Magyar Művészeti Akadémia intézménye, a Műcsarnok ezzel a kiállítással csatlakozik a magyar festészet napja októberi rendezvénysorozatához.

Kondor Attila a legfiatalabb alkotó a kiállító művészek közül, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa. A tárlaton elsősorban az elmúlt tíz évben készült munkáiból látható válogatás. A képek három animációs munkája köré épülnek: Műteremváros, Jelenlét-kert, Belső könyvtár. A művész azon kevesek közé tartozik, akiknek komoly elméleti, filozófia háttér inspirálja munkáit. A kiállításon látható festmények, grafikák, filmek kiindulópontja azoknak az alkotói/gondolkodói folyamatoknak a tudatosítása, amelyek során a látványvilág jelenségei festői és filozófiai tapasztalattá válhatnak.
A vágy titokzatos tárgyai címet viseli a Szotyory László közel négy évtizedes festői munkásságát felölelő, 80 munkából álló válogatás. A szépségben mindig talál valami félelmeteset, borzongatót, rejtelmeset, ezt festi meg.

A tárlat három teremben nyújt reprezentatív válogatást Konkoly Gyula elmúlt tíz évben készült munkáiból. A gazdag és szerteágazó életművet felvonultató Konkoly Gyula, az Iparterv generáció egyik legismertebb képviselője a legkülönfélébb avantgárd és neoavantgárd kísérleteket követően tért vissza a figuratív festészethez. Képei a plen air jegyében születnek.

Lajta Gábor, az MMA levelező tagja, Az ajtón túl című „konceptuális retrospektív” válogatása pedig az utóbbi 33-34 év jellegzetes darabjait mutatja be három teremben, a különböző korszakok munkáinak egymáshoz viszonyulása mentén, hogy az ismétlődések, módosult visszatérések láthatóvá váljanak. A kiállításban szerepelnek műtermi modellek után festett aktképek, koncert- és éjszakai képek, valamint Az oroszlán nyelve című sorozat darabjaiból egy válogatás. Láthat a közönség a 32 éve be nem mutatott geometrikus festményekből néhányat, és egy fotósorozatot egy megsemmisült nagyméretű objektről, egy festett ajtóról.
A Tiszta szívvel festeni című tárlat szeptember 18-tól november 17-ig látható a Műcsarnokban.

Szotyory László | A vágy titokzatos tárgyai

Kondor Attila | Szabadságtapasztalat

Konkoly Gyula | 68 – 78

Lajta Gábor | Az ajtón túl – Festmények 1985–2019

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

Koszta szentesi letelepedésének első éveiben, 1915-17 között talált rá a Kukoricatörés festői témájára, mely aztán egész pályáján végigkísérte. A sorozat egyik legérettebb, leggazdagabb változata ez a háromalakos Kukoricatörők. A cselekményes zsánerfelfogástól teljesen távol áll, a paraszti munka hétköznapjainak monumentális megjelenítése. Az egyszerű kompozíció könnyen áttekinthető. A megvilágítás a kukoricásban dolgozó alakokra esik, az erős fényözön végigpásztázza a napszítta kukoricaszárakat, az alakok ritmusos mozdulatát, a munkára hajló fejeket. A déli nap fekete árnyékot vet, kivillannak a fehér ingvállak, a piros szoknya, a férfialak kék ingje. A keskeny horizonton a távolban a falu fehér házai világítanak a mély sötétkék égen. A sötét árnyékok és a villogó színek egymás erejét fokozzák. Harsogó kontrasztjaival, dinamikus ecsetjárásával művészi mondanivalóját mesterien foglalta össze.

Koszta József: Kukoricatörők, 1917 körül, Olaj, vászon, 83,5 x 93,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Koszta József

Festő, Kossuth-díjas (1948). A Munkácsy-tradíciót folytató ún. alföldi irányzat egyik legjelentősebb képviselője. 1882-83-ban a bécsi akadémián, majd a következő években a budapesti Mintarajztanodában Lotz Károly és Székely Bertalan növendéke volt. 1891-ben ösztöndíjjal Münchenbe ment. Itt kezdte festeni Mátyás és Beatrix c. képét, amelyet később a Benczúr-mesteriskolában is folytatott. 1897-ben Hazatérő aratók c. paraszti témájú életképével a Műbarátok ösztöndíját nyerte el. 1899-1902-ben Rómában, Párizsban és Nagybányán dolgozott, 1900-ban Párizsban kiállított művével Mention honorable-t nyert. 1906-ban Fraknói-ösztöndíjat kapott. 1907-ben festette Három királyok c. kompozícióját. Több ízben járt ösztöndíjjal külföldön. 1917-ben Wolfner-díjjal jutalmazták, 1935-ben állami festészeti kis aranyérmet kapott.

Plebejus demokratikus szemléletű művészetét a paraszti témák, az alföldi táj drámai ábrázolása, az erős fény-árnyékokra épített fokozott színvilág, az expresszív realista formálás jellemezte. Sajátos formanyelve a húszas évektől kezdve alakult ki. Ekkor már nagyobbrészt Szentes melletti tanyáján élt és ott festette drámai tájait, a paraszti életet (Hazatérő aratók, Muskátlis kislány, Kukoricatörők, Tányértörölgető nő), szófukar, erőteljes önarcképeit. Ez időtől kezdve minden külföldön rendezett jelentősebb kiállításon szerepeltek munkái, és sajátos nemzeti karakterükkel nagy sikert arattak. 1937-ben a Szinyei Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Szentesen emlékét a nevét viselő múzeum őrzi. Legjelentősebb művei a Magyar Nemzeti Galériában vannak.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

2019. október 30. – 2020. február 16.

Az európai művészet meghatározó barokk mestere, Peter Paul Rubens és kora flamand festészetét mutatja be a Szépművészeti Múzeum október végén megnyíló kiállítása. A csaknem 120 művet bemutató tárlatra negyven nagy közgyűjteményből, többek között a párizsi Louvre-ból, a szentpétervári Ermitázsból, a madridi Pradóból, a washingtoni és a londoni National Galleryből érkeznek műtárgyak. A kiállításon Rubens mintegy harminc és Van Dyck csaknem húsz remekműve mellett más flamand mesterek kiváló alkotásait is megtekinthetik a látogatók.

A nagyszabású kiállítás a Szépművészeti Múzeum jelentős művészettörténeti korszakokat és kiemelkedő nemzeti festőiskolákat bemutató sorozatának ötödik állomása. Elsőként, 2005-ben, a spanyol festészet több évszázadon átívelő tárlatával találkozhattak a látogatók, a múzeum felújítási munkálatai előtti utolsó, közel negyedmillió látogatót vonzó kiállítás pedig a holland „arany évszázad” páratlan festészeti alkotásait vonultatta fel, köztük Rembrandt, Vermeer és Frans Hals műveit.

A most nyíló kiállítás alapjául a Szépművészeti Múzeum gazdag flamand anyaga – a festmények mellett számos grafikai alkotás – szolgál. Legjelentősebb együttműködő partnerünk a bécsi Liechtenstein hercegi gyűjtemény, amely tizennyolc kiemelkedő remekművel járul hozzá a tárlathoz. Ezek között szerepel Rubens nagyszabású Decius Mus-sorozatának egyik darabja (A jóslat kinyilatkoztatása), amely mellett a festmény alapján arany- és ezüstszálakkal szőtt különleges kárpitot (Madrid, Palacio Real) is kiállítja a múzeum: a két alkotásnak ez az első közös bemutatója.

A kiállítás legfőbb célkitűzése a saját és a kölcsönzött művek révén bemutatni Peter Paul Rubens művészetének kiemelkedő kvalitását és az egész korszakra gyakorolt meghatározó, rendkívül erős hatását, valamint az ebből és emellett kibontakozott sokrétű, stilárisan és tematikailag egyaránt gazdag 17. század flamand festészetet. Fontos szempont az is, hogy a budapesti tárlat ráirányítsa a figyelmet a két régió – Dél-Németalföld és Magyarország – gazdag múltra visszatekintő kulturális kapcsolataira, mely folyamatok egyik kulcsfigurája Lipót Vilmos főherceg volt.

A tárlaton helyet kap Van Dyck alkotása, Stuart Mária Henrietta hercegnő esküvői portréja, amelyet a múlt év végén vásárolt meg a Szépművészeti Múzeum.A látogatók egy kortárs művelis találkozhatnak a bemutatón: a múzeum Kicsiny Balázst, a nemzetközileg elismert magyar képzőművészt kérte fel, hogy készítsen egy helyspecifikus, a kiállításhoz szervesen illeszkedő műalkotást, amely kortárs szemszögből reflektál egy 17. századi témára.

A Szépművészeti Múzeum nagyszabású tárlataihoz hasonlóan, ehhez a kiállításhoz is neves külföldi és hazai művészettörténészek közreműködésével készült a gazdagon illusztrált, két nyelven – magyarul és angolul – megjelenő katalógus, amelyben tanulmányokat és katalógustételeket olvashat az érdeklődő.

A kiállítás kurátora Tátrai Júlia művészettörténész, a Régi Képtár vezetője.

Forrás: Szépművészeti Múzeum

A Riviera Bernáth Aurél legtöbbet méltatott, korszakot indító festménye. Ez a festmény határozottan és véglegesen jelöli ki a – pályakezdésétől lényegileg eltérő irányban ható – művészi aktivitás útját, s magán viseli a ma már lezárult életmű legdöntőbb vonásait. „Itáliában festettem a Rivierát, életem első művét. Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek. Ez a kép zárja le annak a két évnek a kínlódását, amibe az absztrakt próbálkozásaim miatt kerületem, és ez a kép nyitotta meg az utat a munkához, mert általa nyertem vissza önbizalmamat.” (B. A. 1960. i. m. 427.) A Riviera ünnepélyes hangon szól mennybolt, tenger és szárazföld találkozásáról, ahol az ember csak mint arc nélküli árny van jelen. A vászon síkján hatalmas dimenziójú táj repíti a tekintetet a végtelenbe. A zöldeskéktől a mély enciánig a kék szín sok-sok árnyalata határozza meg a festmény színhangulatát. Hidegen dereng a fény a sziklafalon, hideg árnyak vetődnek az útra. Bernáth Aurél ezzel a művel végleg a látható világ felé fordította tekintetét. Mégis, a Riviera, mint későbbi képeinek zöme, a képzelet szülötte, valós elemeit a fantázia egyesítette kompozícióba. Nem egy táj, hanem tájak, s hangulatok emléke összegeződik vásznain, aminthogy nem egyetlen ember, hanem a róla alkotott kép, a lénye által kiváltott érzület jut művein képi megjelenítéshez.

Bernáth Aurél: Riviera 1926-27 Olaj, vászon, 130 x 150 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Életrajz

1915-ben Nagybányán Thorma János és Réti István növendéke volt, a háború azonban hamarosan véget vetett tanulmányainak. Leszerelése után előbb Budapesten, majd 1921-től Bécsben, 1923-26 között Berlinben élt. Korai munkái az expresszionizmus és némiképp a nonfiguráció jegyében fogantak. Lendületes pályakezdéséről s a berlini sikerekről rézkarcai tanúskodnak. 1924-ben fordulat állott be művészetében: a látványélményből táplálkozó festészet útjára lépett.

1926-ban hazatelepedett, csatlakozott a budapesti Gresham kávéházban találkozó művészek csoportjához, akik továbbfejleszthető hagyományként fogadták el a nagybányai eszméket; a természet és a benne élő ember érzelmi és formai kapcsolatának festői megragadására törekedtek. A csoport tagjait jellemző számos közös vonás közül a legfontosabb a látott valóságból való kiindulás, amelynek festői eszközökkel történő újraalkotása személyes érzelmi világuk hű tükre. Bernáth Aurél festményeinek elsődleges célja a gondolat, érzelem, hangulat kifejezése. Határozott szerkezetű, a formák mesterien megalkotott téri rendjére épülő festményein ünnepélyes hangot üt meg, de egyúttal tartózkodó líra is árad belőlük.

Korai művei bársonyos felületű pasztellek. A 30-as évektől készülnek tüzes színű olajfestményei. A 40-es évek derekától ismét műveli a pasztelltechnikát, képeit az otthon melege, meghitt légköre inspirálja. Olajképei ez időben főleg balatoni és budapesti tájképek, illetve állami megbízásra készült életképek. Táblaképeinek sorát 1950-től monumentális kompozíciók bontják meg. A tervezés szintjén abbahagyott művekre és az elkészült falképekre egyaránt jellemző a nagy felületek kompozíciós összefogására való igény, s a téma gondolati tartalommal való feltöltésének szándéka.

A kiváló írói adottságokkal is rendelkező festőművész egyúttal számottevő írói tevékenységet is folytatott. Számos esszéjét többkötetes visszaemlékezései követték. Bernáth Aurél festőművészi és írói munkáját 1945-től művészetpedagógusi tevékenység egészítette ki. A Képzőművészeti Főiskola tanáraként tudatosan is végezte azt a hagyomány-átörökítő feladatot, amelyet művészi alkotómunkájával már a 30-as évek elején megkezdett. Több más kitüntetés mellett 1948-ban és 1970-ben Kossuth-díjat, 1950-ben Munkácsy-díjat kapott. 1958-ban pedig elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét. Bernáth Aurél egyike azoknak a mestereknek, akiknek munkássága által fennáll a kontinuitás a 20. századi magyar festészet alapjait megvető nagybányai művészettől napjainkig.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Elment a mi legédesebb testvérünk, a mi legjobb barátunk, a mi írómesterember fajta, leghűbb, leginspirálóbb, legegyüttlélekzőbb munkatársunk.

Ebben a gyorsan átalakuló magyar világban megszünt egy szín, egy jellegzetes karaktervonás az ő eltüntével. Hiányzik az életünk, az utca, a társaság, a Balaton, a műterem sarkában egy drága, szeretett fej, aki nagy barna szemeivel néz és megörökít s teremt a magyar jelenből hihetetlen s ismeretlen fényeket. Mert ez volt az ő életének csodája: olyan dolgokat látott meg ebben az életben, amit rajta kívül soha senki nem látott.

Hiszen a magyar föld mindig szép volt s szép lesz. Mindig voltak s lesznek nagy piktorai, akik meglátják azt, ami itt van, az érzékek által a festői fantázia mindig ujra s ujra fogja teremteni ezt a valóságot, amelyet ez a kis föld itt nyujt: de Rippl-Rónai valami mást adott: ha a kezébe vette az ő kedves pasztell krétáit, ha lágy ujjakkal, puha, kövérded, gyöngéd ujjaival el kezdett sikárolni az érdes papiron, abból rögtön valami csoda született: mintha földöntúli fényekbe fürdette volna bele mindazt, ami szeme előtt megjelent.

A látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklándó boldogsága volt az ő legnagyobb kincse. Ez volt az, ami hozzá kötötte az ifjú írók lelkét, az egészen egyéni és mindent felfokozó álomélet reális látása. Soha senki sem tanított meg bennünket arra, hagy mennyire szabad s mennyire lehet, éretten, férfikorban gyermek maradni, elkeseredett bánatokban szűzi ártatlan lenni, hogy szabad és lehet szikrázóan édes fényben élni együtt az élettel.

Nem bírok belenyugodni, hogy ez a mi drága emberünk nincs itt többé, hogy elmennek mellőlünk, akikkel együtt csákányoztunk a bányában, hasonló sors, hasonló tragédiák között…

Nem bírok belenyugodni, hogy bele kell nyugodni abba, hogy csak Egy valaki változatlan: Az, akinek teste a Kozmosz, élete a Létezés, erői az egész élet minden részletében s minden pillanatában megnyilvánuló Törvényszerűség.

Nem bírok belenyugodni, hogy ezzel elmúlt az én Riplim, hogy vége s nincs tovább, csak a sok teleírt apró képes papir s vászondarab, nem, én hiszem, hogy a testi, lelki érték örök s örökké él és működik, bár nem sejtem a törvényszerűségét a Kozmosz létezésében…

Barátom, nekem nem múltál el: míg élek, itt élsz velem s azután egy sorsban együtt tovább.

Forrás: Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám

Rippl-Rónai József

A modern magyar festőművészet egyik vezéralakja. A francia posztimpresszionisták, az ún. Nabis-csoport tagja, a posztimpresszionista és szecessziós törekvések legjobb magyar képviselője. Művészetét gazdag színvilág, bátran stilizáló vonaljáték, dekorativitás jellemzi. 1882-ben Zichy Ödön családja házitanítójaként Szurdon és Kalksburgban élt. 1884-ben iratkozott be a müncheni akadémiára, de 1887-ben már Párizsban volt. Két éven át Munkácsy Mihály mellett dolgozott, egy ideig hatása alá is került. Bekapcsolódott a francia modern művészeti életbe is. Francia nőt vett feleségül, Lazarine Baudriont.

1889-től alakította ki saját formanyelvét, elszakadt a Munkácsy-hatástól. 1889-ben festette Nő fehérpettyes ruhában c. posztimpresszionista képét Whistler hatása alatt. Ezekben az években került barátságba Maillollal a kiváló szobrásszal, akivel 1892-ben közös műterme is volt és később nagyszerű portrét is festett róla (Párizs, Modern Múzeum). Egészen 1901-ig dolgozott Franciaországban. Itt alkotta ifjúkori fő műveit, az Ágyban fekvő nőt, a Párizsban is nagy sikert aratott Öreganyámat (1892, Magyar Nemzeti Galéria), a Kuglizók c. dekoratív ritmusú képét (1892, Magyar Nemzeti Galéria). Ekkori művei a Nabis-csoport munkásságának szerves részét alkotják. Párizsból több ízben hazalátogatott, 1895-ben festette Apám, anyám c. kettős mellképét, majd két év múlva a Szüleim negyven éves házasság után (Budapest, magántulajdon) c. művét.

1896-97-ben Andrássy Tivadar részére szecessziós stílű modern intérieurt tervezett. Ezekben az években többször szerepelt párizsi kiállításokon is. A századforduló után hazaköltözött. 1900 decemberében műveiből kiállítást rendezett, de a magyar közönség még nem értette meg munkáit. 1901 nyarán Belgiumban, majd Oroszországban járt tanulmányúton. Művészetében “fekete korszakát” dekoratív szecessziós színvilág, majd a friss pasztelltechnikával készült impresszionisztikus forma váltotta fel. 1904-ben festette Amikor az ember visszaemlékezéseiből él… (Magyar Nemzeti Galéria) c művét, amelyre 1906-ban társulati díjat kapott.

Az 1906-os Könyves Kálmán cégnél rendezett kiállításának már nagy sikere volt. Ez időtől többnyire Kaposvár mellett, az ún. Róma-villában dolgozott. Ott festette pointillista-szecessziós képeit. Ezt a korszakát a vattaszerűen szabdalt, foltos festékfelrakásokról “kukoricás”-nak nevezte el. A kornak fő műve az Apám én Piacsek bácsi vörösbor mellett (Magyar Nemzeti Galéria). 1912-ben készítette az Ernst Múzeum nagyméretű üvegablakát. Részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) alapításában, a Nyugat mozgalmában. Ady barátja volt. 1914-ben Párizsban a I. világháború kitörésekor internálták, csak 1915 februárban tért haza. Az internálásban készített rajzait 1915-ben az Ernst Múzeum mutatta be. A háború után alkotta nagy erejű íróportréit (Móricz, Babits, Szabó Lőrinc stb.), 1926-ban a Uffizibe került Önarcképe. Emlékezései 1911-ben és 1957-ben jelentek meg.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Vaszary János: Mézeskalács árus, 1906, Szőnyeg, 105 x 161 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Vaszary János művészete azoknak a mind méretükben, mind jelentőségükben méltán nagynak mondott életműveknek (Csók, Rippl-Rónai, Csontváry) a sorában helyezkedik el, amelyekből kirajzolódik a magyar posztimpresszionizmus összetett képe. A festészet mellett gobelintervezéssel is foglalkozott; Mézeskalácsárus c. műve 1906-ban készült, abban a stílusperiódusában, amelyben festészetére is, textilművészetére is a szecesszionizmus dekoratív formavilága nyomta rá bélyegét. Vaszary szecesszionizmusa azonban mindvégig megőrzött valamit a pályakezdő évek naturalista fölfogásából, s még a gobelintechnikában is – amely pedig önként kínálja az elvontabb ornamentika lehetőségét – a klasszikus képszerkesztés alapján és realisztikus elemekkel fogalmazta meg témáját.

Vaszary János (teljes nevén: Vaszary János Miklós; Kaposvár, 1867. november 30. – Budapest, 1939. április 19.) magyar festőművész és grafikus. | Vaszary János önarcképe, 1887

Festő. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt. 1887-ben beiratkozott a müncheni akadémiára, de fejlődését főleg a Hollósy-kör irányította. 1899-től Párizsban a Julian Akadémián tanult. Stílusát ettől kezdve a párizsi festészeti irányok alakították, 1891-ben Rómában járt, majd rövidebb hazai tartózkodás után 1893-ban ismét Párizsba utazott.

Kezdő korszakában úgyszólván egy időben a szecesszióhoz közelítő gobelineket tervezett és realisztikus életképeket festett (Részes aratók, 1901; Szolgalegény, 1902). 1905-ben Olasz-, Spanyol- és Franciaországban járt tanulmányúton. Ettől kezdve vált uralkodóvá művészetében a kolorit (Pihenő nógrádi búcsúsok, 1905). Stílusa egyre oldottabbá vált, s az impresszionizmus felé fordult (Álarcos bál, 1907; Tatai strand, 1909). A háborút realista katonaképekben örökítette meg (Vonuló foglyok, 1915 körül).

1920-ban a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. Ekkor alakult ki jellemző stílusa, amelyet a spontán vázlatos festés jellemzett. Birskörték (1918) és Ébredés (1921) c. képei mutatják friss festői temperamentumát. 1926-ban a Tihanyi Biológiai Intézet részére faliképeket készített. E korszakának fő műve a Parkban (1928) c. képe. 1930-tól stílusa még oldottabbá, vázlatosabbá vált. Főleg Raoul Dufy és Van Dongen művészetének tanulmányozása érződik munkásságán. Ez idő tájt már igen nagy hatással volt a fiatalokra, a Képzőművészek Új Társasága (KUT) egyik vezető mestere, majd a Új Művészek Egyesülete (UME) alapítója lett. Több művészeti díj birtokosa volt, így 1898-ban társulati díjat, 1902-ben pedig állami kis aranyérmet, 1929-ben Genovában aranyérmet nyert. Művészeti elveit több cikkben is összefoglalta.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Thorma János: Szenvedők, 1892

Olaj, vászon, 250 x 300 cm,Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A gyász témája irodalmias előadásmódra talál Thorma János festményén. Temetői jelenet, amely láttató módon azt példázza, hogy a halál nem válogat, de a gyászolók akarva, nem akarva még őrzik az anyagi kiváltság megkülönböztető jegyeit. Az adakozó pillanat készteti a fekete ruhás hölgyet együttérző, gyengéd csókra a parasztcsecsemő felé. A kalapos-kesztyűs férfi zsebkendőt tart a szája elé – fullasztja az őszi köd -, tekintete már kifelé tart e síri helyről. Háttérben a csipkefinomságú fák között kendős parasztasszonyok párkákként állanak a síroknál, alighanem a honvédsíroknál…

Mert a e kép festője évtizedes lelkesedésével ismételte a Talpra magyar témáját, átélve lobogó indulattal 48 történelmét, némely képvázlatában sikerült is azt elevenítenie, bár a végső kivitelezés során képzelete elfáradt.

Thorma János

Festő. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendékeként megkezdett tanulmányait Münchenben Hollósy Simonnál, majd Párizsban a Julian Akadémián folytatta. 1891-ben festette első nagyobb képét, a zolai naturalizmus hatása alatt álló Szenvedőket (Magyar Nemzeti Galéria), ezt rövidesen az Ébredés c. kompozíció követte. 1896-ban fejezte be egyik legjelentősebb alkotását, a legnagyobb méretű magyar történelmi képek egyikét, az Aradi vértanúkat, amely tárgya miatt rendkívüli népszerűsége ellenére sem kerülhetett a millenniumi kiállítás művészeti csarnokába. Külön kiállításon történ bemutatása után végre 1931-ben a Történeti Képcsarnokba került, majd a kiskunhalasi múzeumba.

1899-ben Spanyolországban és Hollandiában járt. Rembrandt hatását tükrözi a Békesség veletek c. Krisztus-képe. 1898-ban kezdett hozzá élete fő művének szánt, húsz éven át készülő Talpra magyar c. kompozíciójához (a kiskunhalasi múzeumban). Ezt követő képei (Kocsisok közt, 1901; Szeptember végén, 1903; Kártyázók, 1904; Cigányok, 1905; Ibolyaszedés, 1920; Majális, 1921) között egyik legismertebb műve az Október eleje (1903), amely Münchenben és a Saint Louis-i világkiállításon aranyérmet nyert.

Művészetének stílusa eléggé összetett. A francia naturalizmus követőjeként indult, majd hatott rá Munkácsy romantikus realizmusa, egyeztetni próbálta a romantika és naturalizmus elveit. A húszas évektől a jellegzetes nagybányai stílus képviselője. A nagybányai művésztelep egyik alapítója (1896), majd 1902-től a festőiskola tanáraként nagy szolgálatot tett a művészeti nevelés ügyének is. 1919 után a telep vezetője volt, lelkes munkássága akadályozta meg a háború után a művésztelep teljes széthullását. A róla elnevezett kiskunhalasi múzeum őrzi életművét. Több művét (Kártyázók, Nyár, Március 15., Budavár visszavétele) és önarcképeit őrzi a Magyar Nemzeti Galéria.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

László Fülöp a magyar művészettörténet egyik olyan nagy alakja, aki itthon, szülőhazájában alig ismert, pedig a nagyvilágban egyike volt kora legjelentősebb művészeinek. Vajon ő is egy meg nem értett magyar zseni, akinek külföldre kellett mennie, hogy elismerjék tehetségét? Az ő esetében ez nem igaz, hiszen olyan, állami aranyéremmel, nemesi címmel kitüntetett művészről van szó, akinek megrendelői között ott találjuk Ferenc József magyar királyt, Európa több uralkodóját, a magyar és a nemzetközi arisztokrácia képviselőit, minisztereket, hercegeket, grófokat és egyházi személyiségeket, négy amerikai elnököt, művészeket és tudósokat – a világ minden tájáról.

László már harmincévesen az egyik legvagyonosabb magyar festő volt, s egy csodálatos műteremvillában lakott a Városliget közelében. Írországból származó felesége, a nagy külföldi megbízatások és más családi okok miatt már 1903-ban elhagyta Budapestet. Bécsben, Párizsban élt családjával, s végül 1907-ben Londonban telepedett le. Mint korának egyik legnagyobb portréfestője, élete vége felé, több mint 4000 képpel a háta mögött, nyugodtan mondhatta: „a nagyvilág művésze vagyok”. A többször idézett mondatot így fejezte be: „…történelmet festek, nemcsak egyéneket”. László Fülöp volt az a művész, az utolsó az európai festészet történetében, aki több ezer portréjában korának történelmét festette meg. László Fülöp művészete ebből a szempontból is több mint arcképfestészet. Az ő művészete a klasszikus, késő reneszánszban gyökerező portréfestészet utolsó nagy fejezete. A második világháborút követően, a hagyományos arisztokrácia történelmi szerepének meggyengülésével ez a fajta reprezentatív, nagy portréművészet is elveszítette jelentőségét.

László, bár brit állampolgár volt, magyarságára mindig büszke maradt. Támogatta a magyar művészeket, több művét is a magyar államnak adományozta. 

Mrs Philip de László/ László Fólöpné/ Lucy Madeleine Guinness | Önarckép 19—21. századi Gyűjtemény /Festészeti Osztály

Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Rudnay Gyula: Csipkekendős nő, 1924 körül, Olaj, vászon, 52,5 x 37 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rudnay művészetének egyik legértékesebb területe arcképfestészete. Gyakran festette feleségét, Böskét. Különösen finom, érzékeny sorozatot készített róla: hímzésére, könyvére hajolva, krumplihámozás közben – a hétköznapok dolgos, csendes óráinak poetikus szépségét örökítve meg. A legismertebb a Csipkekendős nő, mely érzelmi mélységben, festői finomságokban oeuvre-jének csúcspontja. Felesége szép vonásait, elmerengő tekintetét, ajkán bujkáló finom mosolyát bensőséges szeretettel, könnyed és biztonságos festői tudással formálta képpé. A sötétbarna hajra simuló tört fehér, halvány rózsaszínbe játszó csipkekendő, gyengéden keretezi a finoman modellált arcot. A légiesen könnyed, átlátszó csipkekendő reflexe finom átmenetet alkot a sötét haj, a barna mintás ruha és a világos kékes-szürkés háttér között. E művében méltatói gyakran fedezték fel Goya hatását.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Ez a bizonytalan keletkezési idejű kép tudomásunk szerint Szinyei egyetlen téli tájképe. A horizont hajlásszöge megegyezik több más Szinyei kompozícióéval, a tájnak olyan részletét választotta ki, amelyik beleillik kedvelt kompozíciós formájába.

Szinyei Merse Pál: Tél, 1901 és 1905 között, Olaj, vászon, 90 x 117 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Szőnyi István: Dunakanyar Zebegénynél, 1927, Olaj, vászon, 120 x 100 cm, Magántulajdon

Miközben Aba-Novákék Felsőbányán dolgoztak, addig Szőnyi immár végérvényesen letelepedett Zebegényben, hogy a falu és a környező táj 1960-ban bekövetkezett haláláig művészetének legfontosabb ihletője, motívumforrása is legyen. Festészetének központi motívuma a szinte kimeríthetetlen festői témát kínáló Dunakanyar lett, amelyet a legkülönbözőbb típusú ábrázolásokon dolgozott fel. Az előtér-háttér kontrasztját, a függőleges kompozícióból adódó feszültséget a művész más ábrázolásain is, grafikáin is kipróbálta.

Szőnyi István (született Schmidt; Újpest, 1894. január 17. – Zebegény, 1960. augusztus 30.) festőművész és grafikus.

Tanulmányait Ferenczy Károly mellett kezdte, majd a háború után Réti Istvánnál folytatta. 1920-ban rendezte első kollektív kiállítását az Ernst Múzeumban. Kiállításának átütő sikere volt, a Szinyei Társaság tagjává választotta és nagydíjjal tüntette ki. 1924-ben rendezte második gyűjteményes kiállítását.

Korai műveiben az expresszív drámaiságot és atmoszferikus plein air festés egységét kereste. E műveivel igen erősen hatott kortársaira, számosan indultak az ő nyomdokán. A húszas évek végén Zebegényben telepedett le, akkor érdeklődése mindinkább az atmoszferikus problémák fel fordult, és a nagybányai tradíció továbbfejlesztéséből alakította ki sajátos művészi formanyelvét, amelyet a napfényjárta színek, lágy tónusok és passzív, meditatív líra jellemeznek. E stílusa a két világháború közti ún. posztnagybányai festőstílus jellegzetes terméke. Humánus szemlélete, lírai érzékenysége révén a kor egyik legharmonikusabb életművét alkotta meg.

Zebegényben dolgozott, a falu népét és a Duna-kanyar varázsos szépségét jelenítette meg kompozícióin. Zebegényi este (1928), Zebegényi temetés (1928), Anyám (1930), Eladó a borjú (1922), Este (1934), Udvaron (1935), Hazafelé (1938) c. művei e főként temperatechnikával festett sorozat jellegzetes termékei. A harmincas évek végén barátaival, Bernáth Auréllal, Berény Róberttel megalapította az ún. Gresham baráti asztaltársaságot.

Művészetét több ízben jutalmazták különféle díjjal, így 1930-ban a Ferencz József jubileumi díjat, 1933-ban az állami kis aranyérmet, 1939-ben az állami nagy aranyérmet és Bécs város nagydíját nyerte el. A negyvenes években egyházi megbízatásokat is kapott. Győrött az új-nándorvárosi templom freskóit festette. 1943-ban készült el a Kerti pad, 1945-ben pedig a Kútnál c. temperaképe. Plein air szemléletű képei sorát 1945 után Krumpliszedők (1950), Malomudvar (1952), Fuvaros (1951) c. képeivel folytatta, de emellett nagyobb monumentális feladatokat is vállalt. Élete utolsó nagyszabású munkája a csepeli posta secco faliképe (1955-56).

1938-tól kezdve haláláig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Számos fiatal művész követte sajátos stílusát. Zebegényben volt műtermében emlékmúzeumot rendeztek be.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Benczúr Gyula (Nyíregyháza, 1844. január 28. – Dolány (ma Benczúrfalva), 1920. július 16.) magyar festőművész, a 19. századi magyar akadémikus történeti festészet egyik jelentős alakja, az MTA tiszteleti tagja (1910). Kassán folytatott középiskolai tanulmányok mellett egyidejűleg festeni és rajzolni is tanult a Klimkovits testvérek magániskolájában. 1861-től Piloty növendéke volt. A Hunyadi László búcsúja c. történeti festményével 1866-ban nagy sikert aratott Pesten. Ábrázolókészségét, technikai tudását tanúsította 1869-ben készült II. Rákóczi Ferenc elfogatása c. műve is. Egyidejűleg több arcképet is készített Etelka nővéréről és Benczúr Gézáról. II. Lajos bajor király megrendelésére festett alkotásai közül jelentős XVI. Lajos és családja a versailles-i palota megrohanásakor, valamint XV. Lajos és Dubarry (1874) c. festménye (Magyar Nemzeti Galéria).

Olaszországi tanulmányútjának hatását tükrözi a Vajk megkeresztelése (1875) c. műve. 1873-ban Münchenben feleségül vette Gabriel Max müncheni festő nővérét, Linát. 1876-ban a müncheni Képzőművészeti Akadémia tanára lett. 1883-ban hazatért, s haláláig a mesteriskola igazgatójaként mint korának hivatalosan elismert művésze működött, akit megrendelésekkel, művészeti és közéleti kitüntetésekkel halmoztak el. A millenniumra 1896-ban festette meg a Budavár visszavétele c. művét. Művészetét mindinkább a pompás kosztümök, hatásos jelenetek külsőleges ábrázolása jellemezte. Számos reprezentatív, az arisztokrácia és a politikai élet alakjait ábrázoló portréja közül nevezetesebb Károlyiné, Ferenc József, gróf Tisza István, Trefort Ágoston stb. arcképe. Működése nyomán a reprezentatív portré a századforduló kedvelt s tanítványai által tovább művelt műfaja lett. Mitológiai jeleneteket (Bachásnő, Perseus és Andromeda stb.) virágok közé helyezett puttókat (Mályvák között, Venus galambjai stb.) s számos önarcképet is festet. 1906-ban a főrendiház örökös tagjává nevezték ki. Halála után Dolányt (Nógrád megye) Benczúrfalvának nevezték el. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria, valamint több vidéki és külföldi múzeum őrzi.

Benczúr Gyula: Erzsébet királynő arcképe, 1899, Olaj, vászon, 142 x 95,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A szépséges és tragikus sorsú Erzsébet (Elizabeth von Wittelsbach), Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja a kortársak számára az erény modellje volt. A bécsi Burgban uralkodó szellemnél sokkal liberálisabb neveltetésben részesült, magyarul is megtanult. Sokat tett az 1867-es kiegyezés meggyorsítása érdekében. Fia, Rudolf trónörökös rejtélyes öngyilkossága, valamint az, hogy 1898-ban egy olasz anarchista meggyilkolta, legendává emelte alakját. Több festményen megörökítették, mindig akadémikus stílusban, mint az itt mutatott képen is.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

A németalföldi művészet és kultúra magába foglalja az ország 1830—1831-ben Belgium néven függetlenné vált déli részét is, ahol jelentősebb építészeti műemlékek vannak. Az északi Németalföld művészete a 17. századi festészettel érte el csúcspontját.

Hieronymus Bosch (1450—1516 körül) allegorikus-kísérteties festészete zárta le a késő gótikus németalföldi festészet nagy korszakát. A 16.században az olasz reneszánsz hatására a németalföldi képzőművészet elvesztette önálló jellegét, bár vannak kivételek., mint például Lucas van Leyden (1494—1533) vagy az idősebb Pieter Bruegel (1525—1569), akik a paraszti élet ábrázolásával megőrizték eredetiségüket.

Az amszterdami Rijksmuseum ékessége: Rembrandt „Éjjeli őrjárat”-a

Az ország kettéválása és kétirányú fejlődése megmutatkozik a két 17. századi nagy barokk mester műveiben is: Pieter Paul Rubens (1577—1640) inkább a katolikus délt, Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606—1669) a protestáns északot képviseli. Rembrandt festészetével és rézkarcaival a század kiemelkedő zsenije. A kor további jelentős festői többek között Frans Hals, Jacob van Ruisdael, Jan Vermeer van Delft, Paulus Potter, Jan Steen, Pieter de Hooch, Gerard Terborch, Adriaen Brouwer.

A németalföldi festészet csak Vincent van Gogh-al (1853—1890) emelkedett újra világszínvonalra. A modern képzőművészet előfutára, Piet Mondrian és a De Stijl művészcsoport a 20. században jelentős hatást gyakorolt a német Bauhausra s az absztrakt festészetre.

Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (159. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4

Festő, grafikus. A 20. század magyar képzőművészetének egyik legnépszerűbb alakja. 1912-ben aradi főreáliskolai tanulmányai alatt az országos ifjúsági rajzpályázat első díjasa. 1915-1918 között a budapesti Rajztanárképző Főiskola hallgatója. A Szinyei családdal mint házitanító Svájcba utazott, s az első kiállítását is ott, Lausenne-ben és Genfben rendezték meg. 1923-ban egyéves franciaországi tartózkodása után hazatért, s egyházművészeti képeinek gyűjteményes anyagát a “Belvedere” szalonban állította ki. 1925-ben a Képzőművészek Új Társasága (KUT) felvette tagjai sorába. 1928-ban a Nemzeti Szalonban bemutatott „Szent Ferenc a madaraknak prédikál” c. festményével hároméves római ösztöndíjat nyert el.

Az 1930-as években jelentős művészi sikerek kísérték pályáját: 1931-ben az Ernst Múzeum felkérésére műveiből gyűjteményes kiállítást rendeztek. Ugyanebben az évben a Szinyei Társaság nagydíját nyerte el, majd 1934-ben a Varsói Nemzetközi Fametszet Biennálé, s a Padovai Nemzetközi Egyházművészeti Kiállítás aranyérmese; 1936-ban Budapest Székesfőváros jubileumi aranyéremmel tüntette ki; s az 1937-ben megrendezett párizsi világkiállításon pannóit Grand Prix-val, Cyrano de Bergerac fametszetsorozatát ugyancsak aranyéremmel jutalmazták. 1945 után szinte minden csoportos és nemzeti kiállításon részt vett.

Önarckép | Szentháromság oltár (Battonya) | Castelli Romani, Albano

Művészetének népszerűsége talán a klasszikus mediterrán hagyományok és a XX. századi ember nyugtalanságának sajátos kombinációjából tevődik össze. Műveinek a római iskola tárgykörével megegyező, többnyire szakrális jeleneteit közvetlen, érzéki látásmóddal ruházta fel. Az 1920-as években a plein air festés dúsabb változatát hozza létre (svájci tájképeken a helyi színek erőteljes érzékeltetése). Grafikáin, karakterrajzain a pontos megfigyelés elegáns, nagyvonalú stilizálással, kubisztikus karikírozással és expresszív kifejezőerővel párosul. Mind egyházművészeti, mind mai témájú festményein, falképein a szűkszavú, klasszicizáló előadásmód, zenei hatású kolorit és szürrealisztikus látásmód az újklasszicizmus sajátos változatát teremtette meg. Jellegzetes művei: Angyali üdvözlet (1929); Vénasszonyok nyara (1928-30); Pulóveres madonna (1930). Állami illetve egyházi megbízásra készített falfestményei: Budapest, Béke téri templom három szárnyas oltára (1942); belvárosi főplébánia templom szárnyas oltára (1948); Szombathely, Szt. Erzsébet plébániatemplom szárnyas oltára és öt festménye (1954); Budapest, józsefvárosi plébániatemplom, Bernadette-oltár (1959); Pécsi egyetem dísztermének pannója (1967). Művei számos külföldi múzeum anyagában megtalálhatók (Nürnberg, Városi Múzeum; München, Városi Múzeum; Róma, Museum Arte Moderna; Velence, Museo della Biennale; New York, Modern Museum). A Magyar Nemzeti Galéria 12 festményét őrzi.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

„… ablakot nyitott, melyen keresztül újra megmutatta a valóságot, ami már elveszettnek tűnt” G. B. Passeri

„Iszonyatos” nagyságára – ha sokszor meg is ütköztek újszerűségén és eredetiségén – már a kortársak is rádöbbentek. A XVII. században vagy nagyon ócsárolják, vagy nagyon dicsérik, sokszor egy és ugyanaz teszi mindkettőt, de mindenki érzi rendkívüli jelentőségét. Ha Poussin azt mondja róla, hogy „tönkretette a festészetet”, akkor tisztában van hatóerejének intenzitásával, és ha a spanyol Vicente Carducho 1633-ban monstruo de ingenio-nak, „szörnyű géniusz”-nak nevezi, akkor ha közben ezer hibáját is felsorolja, tudja, hogy olyan lángésszel áll szemben, mely Michelangeloéhoz hasonló. Ő az különben, aki Michelangelo nevét először ejti ki Caravaggioval kapcsolatban, amikor is „Antimichelangelo”-nak nevezi.”

(forrás: Czobor Á.: Caravaggio. Képzőművészeti Alap, 1960, 5.o.)

 Beteg Bacchus-gyermek | Medúzafő | Fiú gyümölcskosárral | Narcissus

Michelangelo Merisi (vagy Merigi) 1573. szeptember 28-án született Caravaggioban – a kis városka nevét ő tette világhírűvé: már a kortársak is Michelangelo da Caravaggio vagy egyszerűen csak Caravaggio néven említik. „Botrányos életet élt, festészete nemegyszer keltett felháborodást. Michelangelo Merisi, akit – Bergamo melletti szülőfaluja nevéről – Caravaggióként ismert meg a világ, kétségkívül igazi szélhámos volt. Nem mintha más művészeknek azelőtt nem gyűlt volna meg a baja az igazságszolgáltatással […]. Caravaggiót többször is letartóztatták és bebörtönözték. Beismerte, hogy megölte egyik teniszellenfelét, akit csalással gyanúsított, és a szóbeszéd más bűncselekményeket is rótt a terhére.

Bűnbánó Magdolna | Judit és Holofernész | Szent Pál megtérése | Az irgalom hét cselekedete

Ugyanakkor zseniális festő volt, ráadásul kivételesen gyorsan dolgozott, az alakokat minden előzetes vázlatozás nélkül közvetlenül vitte a vászonra. Nagyhatalmú pártfogóinak egyre nehezebben sikerült kihozniuk a különféle börtöncellákból. Utolsó börtönéből – Málta szigetéről – az életét kockáztatva szökött meg…”. Nem tudják pontosan, miként halt meg: egyesek szerint meggyilkolták, mások szerint betegségben hunyt el – és olyan elmélet is született, hogy csak megrendezte halálát, hogy kibújjon az igazságszolgáltatás alól.”

(forrás: Lambert, G.: Caravaggio. Taschen, 2006, 7.o.)

Kmetty János

Festőművész, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth-díjas (1949), érdemes művész (1959), kiváló művész (1965), a magyar festőművészet és művészetpedagógia kiemelkedő egyénisége. Kassán érettségizett 1908-ban kereskedelmi iskolában. 1907-ben rajzolni tanult Halász-Hradil Elemér festőművésztől. 1909-től Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában képezte tovább magát. Tanulmányait Párizsban, a Julian Akadémián fejezte be 1911-ben. Többször járt külföldön, Bécsben 1915-ben, Párizsban 1927-ben és 1932-ben, ahol Cézanne, Picasso és különösen a reneszánsz festők műveit tanulmányozta. Párizsból mint a kubizmus festői irányának egyik első magyar képviselője tért haza.

Hazajövetel után az Aktivisták vonzották, szellemi rokonság és barátság fűzte hozzájuk. Dolgozott a Kecskeméti Művésztelepen, ott is a kubista, expresszív szellemű művészekhez kapcsolódott. Több modern szellemű kiállításon vett részt, főként grafikákkal. 1917-ben a Nemzeti Szalonban Nemes Lampérth József, Schönberger Armand és Csorba Géza szobrász társaságában és a Ma kiállítótermében a reneszánsz kompozíciós elveket és a kubizmus szemléletét ötvöző, gyakran szimbolikus témakörű képeit mutatta be. A Nyolcak törekvéseit folytató Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egyik alapító tagja és alelnöke volt. Több ízben megfordult a nagybányai művésztelepen is. 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára. Nyaranként Szentendrén dolgozott.

Indulásakor a kubizmus térszemlélete és a monumentális festészet kompozíciós problémái foglalkoztatták. Megbízást alkotásra sohasem kapott. Élete utolsó éveiben számos üvegablak tervet készített. A konstruktív, kubisztikus formálás elemeit mindig megőrizte, bár az 1930-as években festészete oldottabbá vált. Késői korszakában ismét a szigorúbb szerkezeti rend jellemezte csendéleteit és tájait. Fő művei közé tartozik fiatal korában festett önarckép sorozata. Számos cikket is írt, amelyekben ars poetica-szerű tömörséggel fogalmazta meg művészeti elveit. Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak.

Kmetty János: Palettás önarckép (1912)

Kmettynek is, mint a Nyolcak csoportjának, a század első évtizedében a francia művészet – Cézanne, Braque – jelenti a követendő, a honi festészetet megújító példát. De sem ő, sem mások a pályatársai közül nem jutottak el a látvány, a naturális formák geometrikus elemekre bontásáig, megmaradtak a szerkezet, a tömeg kiemelésénél, illetve a kubista és a naturális formák ötvözésénél. Kmetty esetében ez a szintézis olyan kiemelkedő művek születését eredményezte, mint a Városligeti táj (1911 k.) vagy a Nő csészével (1916).

Szinte önálló témaként tárgyalhatók életének különböző szakaszaiban készült önarcképei. Közülük egyik korai az Önarckép palettával. A sötét, szürke-fekete háttérből egy tömbből kifaragva jelenik meg a festő félalakos, háromnegyed profilból ábrázolt portréja. A kék kabátos figura kezében tartja a palettát és az ecseteket – a szakma attribitumait -, és szigorú tekintettel néz a szemlélőre. A kemény pillantás, az erős áll, a markáns orr és az orrtól lefutó, kihangsúlyozott ránc a meg nem alkuvó ember ismertetőjegyei.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Markó Károly

Festő, az MTA levelező tagja (1840). Mérnöki tanulmányok után (Kolozsvár, Pest) Bécsben festeni tanult (1822-től). 1832-ben kikerült Itáliába, ahol csakhamar a római-campagnai művészcsoport jelentős tagja lett. Itt festette Claude Lorrain és Gaspard Dughet hatását tükröző, kicsiny méretű, aprólékosan kidolgozott klasszicista tájképeit, melyeknek idilli nyugalmát apró alakokkal, mitológiai és bibiai jelenetekkel élénkítette. Betegsége miatt Rómát elhagyni kényszerült; évekig San Giulianóban, majd 1838-tól Pisában élt, ahol kiváló művek egész sorát alkotta. 1840-ben a firenzei festészeti akadémia tiszteletbeli tanára lett s királyi mecénások megbízatásokkal elhalmozott festője.

Fokozódó szembaja 1843-47 között többszöri kényszerpihenésre szorította. 1847-ben ismét munkához látott, ez évben készült Naplemente c. képe a bécsi udvari képtár részére, Olaszországi tájkép és Viharos tenger szivárvánnyal c. művei pedig V. Ferdinánd király ajándékképpen a Magyar Nemzeti Múzeum számára. 1848-tól haláláig a Cherardesca gróf által használatára átengedett villában, Appeggiben élt. Közben hazalátogatott, végleges letelepedésre azonban nem találta kedvezőnek az itthoni helyzetet. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött hagyatékának (A puszta, Campognai táj, Olasz táj aratókkal, Tivoli vidéke, Euridiké halála, Diana vadászata stb.) egy részét az az anyag képezi, amelyet magyar honfitársai közadakozásából vásároltak meg 1861-ben a Magyar Nemzeti Galéria részére.

Arcképe a firenzei Uffizi önarcképgyűjteményében, számos más műve pedig német, olasz, osztrák és hazai köz- és magángyűjtemény birtokában van. Művészete évtizedeken át hatott a magyar tájképfestészetre, a klasszicizmus kiemelkedő képviselője volt.

Markó Károly: Halászok

Id. Markó Károly 1832-től haláláig Itáliában élt, és a szintén Olaszhonban élt XVII. századi klasszikus francia tájfestők, Claude Lorrain és Gaspard Poussin művészetének hatására a természet látványától megihletve festette campagnai és toszkán tájait, melyeket mitológiai, bibliai vagy olasz népi jelenetekkel élénkített. Markó a hazai művészeti élettel mindvégig kapcsolatban maradt: rendszeresen küldözgette képeit Pestre, az 1840-től rendszeresített műegyleti kiállításokra, és otthona mindig nyitva állt festő-honfitársai számára. A hazai sajtó is figyelemmel kísérte munkásságát, s már életében „magyar Claude Lorrain”-ként ünnepelték.

id. Markó Károly – Halászok: 1851, Olaj, vászon, 110 x 164,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Életének utolsó szakaszában készült egyik legnépszerűbb és legnagyobb méretű képe, a “Halászok”, melyben mintegy összegezte mesterségbeli tudását. A táj természeti gazdagsága atmoszférát teremtő színperspektívával, finom részletezése egységes képfelület-alakítással párosult.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Georges-Pierre Seurat (Párizs, 1859. december 2. – Párizs, 1891. március 29.) francia festő.

Tanulmányozta Chevreul írásait a színekről és az optikai hatásokról, Delacroix-t és Puvis de Chavannes műtermét látogatta. Mindez meghatározó volt fejlődésére és kutatásaira, melyek a neoimpresszionizmushoz vezettek. A kompozíciót (akár hieratikus, akár dőlt vagy görbe vonalak élénkítik) és a festési technikát szisztematikus rendszernek rendelte alá, a vászonra közvetlenül, tisztán, szétdörzsölés nélkül rakta fel egymás mellé, apró ecsetvonásokkal a színeket, amelyek a néző recehártyáján optikai úton egyesülnek.

Grorges Seurat: Vasárnap délután Grande Jatte szigetén | Georges Seurat: Le Chahut, 1890, Kröller-Müller Museum, Otterlo

Legfejlettebb művei a Fürdőzés, 1864 London, Tate Gallery); Egy nyári vasárnap a Grande Jatte szigetén; Modellek (Merion, Pennsylvania); Parádé (New York, Metropolitan Museum); Le Chahut, 1890 (Otterlo, Kröller-Müller-Múzeum); A cirkusz (Louvre). Fekete ceruzarajzai (tanulmányok vagy önálló művek) a fény árnyék megkapó hatásaira épülnek. Letisztult szigorúságukkal egyedül Mallarmé költészetében találnak egyenértékű párjukra. A Seurat művészete által felvetett problémák és ezek megoldásai kétségtelenül hatással voltak a kubizmusra és a futurizmusra is.

Forrás: Magyar Larousse III. kötet (583—584. oldal) Akadémiai Kiadó, 1994 ISBN 963 05 6748 2

Pierre-Auguste Renoir (Limoges, 1841. február 25. – Cagnes-sur-Mer, 1919. december 3.) francia impresszionista festőművész.

1862 és 1864 között Charles Gleyre-nél tanult, itt találkozott Monet-val, Sisley-vel és de Bazille-al, és együtt kezdtek el a szabadban festeni. Renoir 1869 után készült képein az impresszionizmus a maga teljében jelenik meg: a fények játéka a lombok között, tükröződésük a vízen, a levegő állandó vibrálása — a művész laza ecsetvonásokkal valósággal feloldja a formákat az áttetsző színekben (Füvön át vezető ösvény, 1875, Louvre). — Később — Raffaello és Ingres hatására — a kompozíciót és a rajzosságot helyezte előtérbe, a vonal ismét dominálóvá lett és hidegebb színeket használt (A Nagy Fürdőzők, 1884—1887, Philadelphia-múzeum). 1890 körül lazább, színesebb technikára tér át, gyöngyházfényű színeit később vörösek és narancsos árnyalatok váltják fel. Művészetének fő ihletője a női szépség volt, mind portréin (Gabrielle rózsával, 1911, Louvre), mind aktjain (Fürdőzők, 1918—1919 k., ugyanott), vagy munkatársai segítségével megvalósított szobrain. Életműve, betegsége ellenére a derű és a teljesség jegyében zárult le.

Auguste Renoir: A hinta, 1876, Párizs (F.: Giraudon)

Forrás: Magyar Larousse III. kötet (456. oldal) Akadémiai Kiadó, 1994 ISBN 963 05 6748 2