A holland festő a világ egyik legjobb képhamisítója volt.

 Henricus Antonius van Meegeren 1889. október 10-én született a holland Deventer városában. Építésznek tanult, de a festészet sokkal jobban vonzotta, és tanulmányait félbe is hagyta. Tehetséges festőnek bizonyult, Hágában keresett portréfestő volt. Ő azonban többre vágyott: több magasztalásra, nagyobb elismerésre, magasabb profitra – azt szerette volna, ha művészzseninek tartják. Hamar rájött arra is, hogy a festményeknél az számít igazán, hogy ki készítette azt. Majd megismerkedett a műhamisítás világával…

Úgy döntött, a 17. századi holland festő, Jan Vermeer van Delftet kéne utánoznia, megvezetve ezzel a műértőket. „A dicsőség tetőpontján aztán meg kellene vallani: ezt a Vermeert én festettem: Han van Meegeren.” És ebben rendkívül ügyes volt. Az első Vermeer- kép, „A tanítványok Emmausban” nem csak hogy hatalmas összegért kelt el, a legnagyobb szakértők sem jöttek rá a cselre – ráadásul ezt tartották a legjobb Vermeer-képnek is. Képhamisítások mellett folytatta a saját néven készült festmények készítéséét, és képkereskedőként (régi képek feljavításával és eladásával) is foglalkozott.

Jól jövedelmező tevékenységére 1945-ben,  alig néhány héttel a háború lezárása után derült fény. A nácik által elvett műalkotások felfedezésére és jogos tulajdonosuk visszajuttatására szervezett művészeti bizottság egy nap Hermann Göring gyűjteményében megtalálta Vermeer addig ismeretlen képét, a „Krisztus és a házasságtörő asszony”-t. Nyomozás során eljutottak van Meegerenhez is, akit később vád alá helyeztek a nácikkal való együttműködés vádjával: ugyanis minden Vermeer-kép a holland állam tulajdona volt, és úgy látszott, rajta keresztül jutott a kép az országon kívülre. Van Meegeren dönthetett: vagy hosszú évekre börtönbe vonul ezért, vagy néhány évvel megússza, ha bevallja a képhamisítást. Elismerte, hogy 14 „klasszikus holland mesterművet” készített, és ebből 9-et értékesített; és beismerte, hogy „A tanítványok Emmausban” is az ő műve.

 Először nem akarták neki elhinni: úgy vélték, csak így akarja megúszni a nagyobb büntetést. Ezért szakértők előtt kellett festenie, hogy bebizonyítsa, ő készítette a Vermeer-képeket. A bíróság végül 1 év börtönbüntetésre ítélte – azonban két hónappal annak megkezdése előtt, 1947. december 30-án szívrohamban meghalt. Han van Meegeren vágya – még ha nem is teljesen az elképzelése szerint, de – teljesült: híres festő lett, akinek tehetségét az egész világ megismerhette. Festményeinek mai tulajdonosai pedig büszkén vallják a van Meegeren-képeket magukénak, legyenek azok van Meegeren névvel készültek vagy hamisítványok.

(forrás: Arnau, Frank: Művészethamisítók, hamisítók művészete. Képzőművészeti K., 1963, 183-202.o.)

Festő, grafikus. A tanulást gyermekkorában abba kellett hagynia, inas, napszámos volt sokfelé, míg végül ügyvédi írnok lett Désen. Az I. világháborúban súlyos tüdőbajt szerzett. A háború után ugyancsak Désen, apja műhelyében arany- és ezüstművességgel foglalkozott. Ekkor kezdte el a rajztanulást Szopos Sándor festő vezetésével. Pestre kerülve esténként az Iparművészeti Iskolát, majd a Podolini-féle szabadiskolát látogatta. 1934-től Olaszországban, különböző gyárakban ezüstművesként dolgozott. Alkalma nyílt Milánó, Firenze, Róma, Velence képtárainak megismerésére, Torinóban és Firenzében kiállítást is rendezett. Krón Bélától elsajátította a rézkarc-technikát. 1927-től újra Budapesten élt A KUT (Képzőművészek Új Társasága) tagja lett.

Nyitott ablak | Ásós paraszt | Stefike | Homokbánya

A 30-as évek végén festett művein erősen érezhető a kubizmus hatása. Sok magyar festőtől tanult, de senkinek sem szegődött követőjéül. A kubista szakasz után elsősorban az expresszionizmus foglalkoztatta. Van Gogh képeire emlékeztető drámai, paraszti témájú képeket festett. Művészete összekötő volt a Derkovits-féle expresszionizmus és a az ún. alföldi iskola expresszív realizmusa között.

Dési Huber István (Nagyenyed, 1895. február 6. – Budapest, 1944. február 25.) posztumusz Kossuth-díjas (1958) magyar festőművész, grafikus. Huber Győző író öccse.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Gulácsy Lajos Kálmán (Budapest, 1882. október 12. – Budapest, 1932. február 21.) magyar festőművész.

A budapesti mintarajziskolában kezdett tanulni, lényegében azonban autodidakta volt. 1902-ben Rómában, majd Firenzében és Párizsban járt tanulmányúton. Olaszországot később több ízben is felkereste, s számos képén festette meg az olasz városok középkori, reneszánsz hangulatát. 1907-ben volt első gyűjteményes kiállítása Budapesten, az Uránia műkereskedésben, 1911-ben Nagyváradon és Temesvárott, 1912-ben Szegeden állította ki műveit, amelyek egy sajátos álomvilág költői megnyilvánulásai (Dal a rózsatőről, Flórenzi tragédia stb.). 1908-ban elnyerte a Ferenc József jubileumi díjat.

A háború kitörésekor Velencében idegrendszere összeroppant, s ettől kezdve rövid megszakításokkal az idegszanatóriumok, 1917-től kezdve pedig haláláig elmegyógyintézet lakója volt. E korszakban álombirodalmának, Naconxipannak tájait, embereit ábrázolja gyöngéd színű, lágy tónusú szürrealisztikus képekben (Ópiumszívó álma; Rózsalovag). Festészetének azonban véget vetett 1924-ben bekövetkezett vaksága. 1922-ben az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből. Ekkor írta hozzá barátja, Juhász Gyula megrázó versét (Gulácsy Lajosnak).

Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak. Művészete a preraffaelitizmus magyar változata, bár víziói már néhol a szürrealistákhoz közelítették életművét.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Önarckép (1903) | Paolo és Francesca (1903) | Varázslat (1906–1907) | Az ópiumszívó álma (1913–18) | Nakonxipánban hull a hó

Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak

Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely – ó drága serleg! –
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! – mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük… merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó…
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, – csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman – hisz művész vagy, Lajos –
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Forrás: Arcanum/Kézikönyvtár/Verstár/ötven költő összes verse/Juhász Gyula /1922 /Gulácsy Lajosnak

„… én magam egészen csekélyre tartom a tudományomat, és ismerem hiányosságaimat.”

„Albrecht Dürer jóval több, mint Nyúl, a Nagy fűtanulmány vagy az Imádkozó kezek virtuóz festője: személyisége és festészete magába sűríti a késő gótika és a reneszánsz közötti átmenet nagyszerű pillanatát és belső ellentmondásait. Sokoldalú zsenialitása már az itáliai reneszánsz művészetével rokon, hiszen nemcsak festőként, rajzolóként, fa- és rézmetszőként, hanem a művészetelmélet terén folytatott matematikai, nevezetesen geometriai kísérleteivel is kiemelkedőt alkotott. Megszállott törekvése a tökélyre és a kor formák, szabályok és matematikai törvények iránti általános érdeklődése szeresen megjelenik művészetében éppúgy, mint nagyszabású életművének második korszakában született írásaiban.”

(forrás: Albrecht Dürer. Ventus Libró K., 2008, 5.o.)

Édesanyja portréja (1490-1493) | Nyúl (1502) | A Lovag, A halál és az Ördög (1513) | Önarckép (1500)

A reformációkori Németország egyik legnagyobb művésze volt: festészet és grafika mellett a művészet elméleti kérdéseivel is foglalkozott. Élete jól feltárt (magyar felmenőkkel: édesapja aranyötvös volt, aki Magyarországról költözött át Nürnbergbe), művészeti felfogása is jól dokumentált, köszönhetően kiadott műveinek (pl. A festészet tankönyve, a Négy könyv az emberi test arányairól). Alkotásainak nagy része vallásos témájú, emellett több portrét, önéletrajzot, természeti képet is készített. Bár 15 éves, amikor festőinas lesz Michael Wolgemutnál, már 13 évesen elkészíti első önarcképét: az elmúlt közel fél évezred alatt több mint 60 festménye maradt meg.

„A festészet dolgairól és tudományáról még sokat fognak írni. Mert bízom benne, hogy nem egy kiváló ember jön még, aki többet és jobban tud majd tanítani és írni erről a művészetről, mint én. Mert én magam egészen csekélyre tartom a tudományomat, és ismerem hiányosságaimat. Ezért mindenki igyekezzék tehetsége szerint javítani a hibáimat. Ha Isten is úgy akarná, és lehetséges volna, hogy most láthatnám a jövendő nagy mestereinek műveit – akik még meg sem születtek – és ismerném tudományukat, akkor, gondolom, ki tudnám javítani magamat. (…) Senki ne szégyellje a tanulást. Mert jó alkotáshoz jól jön a jó tanács. De aki művészet dolgában tanácsot kér, olyantól kérjek, aki nagyon ért hozzá, és ezt saját kezűleg meg tudja mutatni. Egyet viszont mindenki megtehet, és ez igen hasznos: ha saját megelégedésedre elkészültél egy műveddel, mutasd meg tanulatlan, hozzá nem értő embereknek, és hallgasd meg a véleményüket. Rendszerint meglátják benne, ami a legkevésbé sikerült, bár a jót nem értik meg benne. Ha úgy találod, igazuk van, ám javítsd ki művedet.”

(forrás: Dürer, A.: A festészetről és a szépségről. Corvina, 1982, 177.o.)

Ifjabb Albrecht Ajtósi Dürer (Nürnberg, 1471. május 21. – Nürnberg, 1528. április 6.) magyar származású bajor festő, grafikus, könyvkiadó és művészetelméleti író, idősebb Ajtósi Albert aranyműves fia.

Élete során volt gazdag polgár és szegény művész is

„Nem tudnánk túl sok művészt felsorolni, aki olyan meggyőződéssel élte volna meg művészi látomásait, mint Paul Gauguin. Két világ határmezsgyéjén élt. Művészetében tükröt tartott megvetett civilizációjának, és egy alternatív, primitív életet mutatott fel, annak mindent behálózó egyszerűségében, naiv harmóniájában. Gauguin azonban nem érte be a festéssel, maga akart tapasztalatokat szerezni. Be akarta bizonyítani, hogy számára a dél-tengeri egzotikum nem csupán kikényszerített és varázslatos menekülés az álomvilágba, amely lenyűgözte európai kortársait a világkiállítások és újságtudósítások korában. Gauguin a művészet és élet, a képzelet és a rend új egységét teljesítette meg, s megérezvén ezt a döntően 20. századi magatartást a modernizmus egyik igazi előfutárává vált.”

Önarckép | Tahiti nők | Lovasok a parton

1891 után leginkább a Csendes-óceán déli részének tájain festett, Tahiti fontos állomása és ihletője volt művészetének. Olyan jeleneteket festhetett, amelyek „természet” leányait és fiait ábrázolta. A Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? (1897), a Tahiti nők mangóvirágokkal (1899), a Lány legyezővel (1902) festője az utolsó éveiben sokat betegeskedett, és anyagi gondokkal küzdött – festményei mégis derűsek és bizakodóak maradtak.

Néhány nappal Gauguin a halála előtt levelet kapott barátjától, George-Daniel de Monfreid-től: „Ma úgy gondolnak magára, mint egy kivételes, nagyszerű művészre, aki az Indiai-óceán közepéről küldi megdöbbentő és utánozhatatlan műveit – egy nagy ember alkotásait, aki elhagyta ezt a világot. A nagy halottak sérthetetlenségét élvezi. Önt már jegyzi a művészettörténet.” Gauguin nem érhette meg saját diadalát. Ki tudná megmondani, hogyan reagált volna a világ váratlan tapsára? Ez még mindig ugyanaz a gyűlölt, elviselhetetlen világ volt, ahonnan örökké menekülni akart. És mégis, a sokrétű civilizáció Gauguinben és világtagadásában ismert rá saját képére.”

(forrás: Walther, I.F.: Paul Gauguin. Taschen, 2001, 7.o. és 92.o.)

Forrás: József Attila Könyvtár – Dunaújváros

„A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.”

„Hosszú élete átszőtte majdnem az egész XX. századot, részint asszimilálta, részint táplálta annak szellemiségét, de művészete mindenképp jelentősen meghatározta azt. Kísérletezett és alkotott minden műfajban legyen az irodalom vagy film, szobrászat vagy iparművészet.

Dali művészetét lehet szeretni vagy nem szeretni, de hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Élete, akár egy szürrealista film, melynek mintha forgatókönyvírója, rendezője, látványtervezője és operatőre lett volna egy személyben. Mindent elkövetett, hogy alakja még életében mitikussá váljon, történeteiből mítosz kerekedjen.

Spanyol tánc a tájban (1946) | Lágy óra robbanás első pillanatában (1954) | Az alkímista (1962) | Krisztus második eljövetele (1971)

Botrányai, különc viselkedése, hóbortjai, valós és kitalált elemeket egyaránt felvonultató, intimitásokkal teli önéletírásai nemegyszer az anyagiakért való reklámot célozták,amiért egykori barátja, későbbi ellenlábasa a szürrealista André Breton az Avida Dollar (pénzéhes) gúnynévvel ruházta fel.

Öltözete – különösen kései éveiben – egy néhai barokk fejedelemnek holmi pop art panoptikumban történő látogatását idézte, csak kiegészítette a képet. Mikor őrültnek nézték így felelt: „Az egyetlen különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok az!”

Gaspardy Tibor kiállítás megnyitója (Sopron, 2008)

József Attila Könyvtár – Dunaújváros

Szinyei Merse Pál (1845, Szinyeújfalu – 1920, Jernye)

Szinyei Merse Pál: Pipacsos mező (1902) Olaj, vászon, 88,5 79,7 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest |Szinyei Merse Pál: Pipacsos mező (1896) Olaj, vászon, 39 x 63,2 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Az impresszionista festőkhöz (főként Monethoz) hasonlóan Szinyei is észrevette a pipacsos mező színek kontraszjainak fantasztikus hatásait. A témát többször is (1895, 1896, 1900 és 1902) megfestette, ezek között a legérdekesebb az 1896-os változat.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Háromszáz éve született Rembrandt, a legnagyobb hollandus festő, a németalföldi művészet Shakespeare-je. Három század nem ártott, csak használt az ő óriási zsenijének. Mert Rembrandt is a korát megelőző és örökké új lángész típusához tartozik. A modern festészet egyik legelső és legnagyobb előhírnöke ő. Az első festő, akinek “levegő” van a képein, igazi, éltető levegő. A fény és árny csodálatos játéka is először az ő hatalmas képein jelentkezik. Ő és az olasz Correggio az úgynevezett claire-obscur, a helldunkel első zseniális alkalmazói. Valamint Shakespeare az első modern drámaíró, aki az egyéniséget, a szabad, természetes embert állítja elénk, éppen úgy Rembrandt az a festő, aki a modern kép egyéniségét, jellemét, lelkét találja meg és mutatja be: az élő és éltető, vibráló levegőt, fényt és árnyat.

És valamint Shakespeare-t is leszorította az első polcról a százados epigonság, a lassú haladás, Rembrandt is későn foglalta el az őt megillető királyi trónt a műtörténet hierarkiájában. A “klasszikus”, a “szép” Raffael sokáig elvonta a világ figyelmét a modern, a realista Rembrandt elől. De nemcsak nagy forradalmi erő ez a háromszáz éves művész, de van az ő alkotásaiban valami örök emberi is. Minden kor más és más tanulságot, gyönyörűséget merít az ő végtelen nagyságának szemléletéből. A barbizoni iskola győzelme, szóval az impresszionista irány diadala egyszersmind az ő festői lángeszének elismerése, érvényesítése volt és ameddig a festészet megmarad annak a fényt és színt és formát reveláló művészetnek, ami ma, addig Rembrandt mint élő és éltető erő fogja irányítani, nevelni és gyönyörködtetni a jövendő nemzedékeket. Az ő három százados ünnepe nem emlékezés, hanem igazi apoteózis.

Szeged és Vidéke, 1906. július 15.

Juhász Gyula – Örökség (Válogatott prózai írások)

Rembrandt (eredeti nevén Rembrandt Harmenszoon van Rijn) (Leiden, 1606. július 15. – Amszterdam, 1669. október 4.) a világ egyik legismertebb festője, az egyik legjelentősebb 17. századi holland művész.

Rembrandt gyakorlott metszetkészítő volt, emellett számos rajza és rézkarca is fennmaradt. Alkotásai abban az időszakban születtek, amelyet a művészettörténészek holland aranykornak, illetve „arany évszázadnak”, vagy egyszerűen Rembrandt korának neveznek (kb. a 17. század középső harmada). Ebben az időben volt csúcspontján a holland kultúra, tudomány, kereskedelem, katonai és politikai hatalom.

Ez a bizonytalan keletkezési idejű kép tudomásunk szerint Szinyei egyetlen téli tájképe. A horizont hajlásszöge megegyzik több más Szinyei kompozícióéval, a tájnak olyan részletét választotta ki, amelyik beleillik kedvelt kompozíciós formájába.

Szinyei Merse Pál: Tél 1901 és 1905 között Olaj, vászon, 90 x 117 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

A festészet szép dolog. Pénzt hoz a konyhára és babért a szobába. A művásárokon eladja az ember a csendéletét, a tárlaton pedig beveszi a celebritások dicséretét. A festészet szép dolog. Főleg a figurális festészet. Az írástudók és farizeusok arcképeinek festése. A festészet művészet. Megvan a maga technikája, amelyet mesteriskolákban szokás elsajátítani. Így lesz lassacskán az emberből mester, azaz mesterember. Egy ember, akit lehet utánozni…

Fényes Adolf nem utánoz senkit. Azok közé a fényes nevek közé tartozik, akik modernné tették a magyar képírást: Szinyei Merse Pállal, Mednyánszky Lászlóval, Ferenczy Károllyal, Nagy Sándorral és Kacziány Ödönnel osztozik a dicsőségben. Fényes Adolfnak megvan a maga világa, színe, árnya, szóval egyénisége. Szinte bámulatos, mennyi festői színhatást tud kihozni a proletár nyomorból és szomorúságból. Milyen gyönyörű tónusok, ellentétes színek harmóniája! Vörös munkásing, szürke kendő, kék kancsó, barnás háttér. Nagyszerű szeme van ennek a nagy művésznek. De a szíve is helyén van neki, mert mintha mind e színek, árnyalatok és ellentétek fölolvadnának valamiben, az ember szeretetében. Ez a festő nem úgy áll a modelljével szemben, mint holmi anatómus, a művész ujjongását a méltó tárgy felett fölváltja nála az ember jajongása a méltatlan nyomorúság miatt. Bármit beszélnek is a “műértők”, e képek beszélnek! Fényes Adolf képei nemcsak “nyomorképek”, de igazi emberi tettek. Szociális jócselekedetek. Verescsagin sem azért festette csataképeit, hogy szép havat és rajta szép vért pingáljon, hanem, hogy azok a néma hullák hadd beszéljék a háború iszonyát! Aki megbámulja e képeket, (a Fényes Adolf képeit) és végül azt mondja csak: “Ügyes technika, jó beállítás, kitűnő kompozíció és elsőrendű ecsetkezelés”, az lehet igen derék úr, de igazi ember nem!

Az Új Század, 1905. december

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Válogatott prózai írások)

Áldozócsütörtök, áldozónap; Urunk mennybemenetelének ünnepe (Ascensio Domini;), húsvét után a 40. nap. Az ősegyház a IV. századig a Szentlélek eljövetelével együtt, pünkösdkor ünnepelte. Később a Szentírásból ismert húsvét utáni 40. napra került. A XII. századtól kezdett elterjedni az ünnephez kapcsolódó körmenet szokása. 1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt; ebből ered az egyedülálló, magyar név: áldozócsütörtök

Kolozsvári Tamás: Mennybemenetel – 1427 Tempera, fa, 90 x 71,5 cm, Keresztény Múzeum, Esztergom

A festmény a garamszentbenedeki Kálvária-oltár szárnyképe. Az oltár a korszak egyik legjelentősebb festészeti alkotása Magyarországon; a csehországi udvari művészetből származtatható és rokon a burgundiai udvari művészet, valamint Észak-Itália művészeti alkotásaival.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

1686. szeptember 2-án visszafoglalták Budát.

A főváros 1886-ban ünnepelte Buda visszafoglalásának kétszáz éves évfordulóját. Ez alkalomból rendelték meg az új városháza díszterme számára Benczúr Gyula képét, amely végül csak 1896-ra, a millenniumi ünnepségekre készült el. Az 1686-os diadal fontos állomása volt a török uralom alóli felszabadulásnak. Benczúr festménye azonban nem Budavár ostromát, hanem a győzelem utáni napon tartott szemlét örökíti meg. A kép központi figurája a fehér lovon ülő Lotharingiai Károly herceg, a Buda visszafoglalására irányuló hadjárat főparancsnoka. A mögötte felsorakozó katonák mind egykorú portrék alapján festett alakok. A megjelenített hősök között ott találjuk Miksa Emánuel bajor választófejedelmet, Esterházy Jánost, Batthyány Ádámot, Pálffy Jánost, Koháry Istvánt és Savoyai Jenő törökverő hadvezért. A legfeltűnőbb alak a felkötött karú Petneházy Dávid ezredes, illetve a hozzá közel álló fehér mentés Fiáth János, aki vitézei élén az elsők között törte át a vár falát. Az ostromban vesztette életét az utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman, akinek holtteste a kép előterének leghangsúlyosabb motívuma.

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele 1686-ban

Festmény, olaj, vászon, , 351 × 708 cm, Magyar Nemzeti Galéria

Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely – ó drága serleg! –
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! – mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük… merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó…
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, – csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman – hisz művész vagy, Lajos –
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Juhász Gyula összes versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépítette. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé.”

Juhász Gyula: A szépség betege

„Az általa festett táj szebb és harmonikusabb, mint maga a természet.”

Claude Lorrain (eredeti neve Claude Gellée vagy Claude Le Lorrain)  francia barokk tájképfestő, egyben az európai tájképfestészet egyik legjelentősebb mestere.„… hosszú életében megszakítás nélkül festette idillien szép tájait.

Kizárólag tájképfestő volt, a természeti elemek festői harmóniája, a levegő- és fényhatások visszaadása, egy táj vagy épületrész költői jellemzése foglalkoztatta. Az emberábrázolás nem érdekelte, kis méretű figuráit csak díszítőelemként alkalmazta monumentális tájaiban.”

(forrás: Művészeti kislexikon. Akadémiai K., 1973)

Izsák és Rebeka menyegzője | Sába királynő a kikötőben | Aeneas Déloszban

„Az idealizált tájképek egyik legnagyobb mestere volt. (…) Baldinucci szerint hírneve elsősorban annak tulajdonítható, hogy rendkívül ügyesen ábrázolta „a napfény megjelenését a természetben, különösen a tengervízen és a folyók felett lebegő hajnali és alkonyi fényt”. Claude, aki a fény költői ábrázolásával járult hozzá a műfaj fejlődéséhez, különösen nagy hatást gyakorol követőire, nemcsak élete során, hanem – főként Angliában – a 18. sz. közepétől a 19. sz. közepéig is.”

(forrás: Britannica Hungarica. Magyar Világ K., 1995)

Az angol William Turner festő, Lorrain egyik leghűbb „rajongója” volt: a halála után a londoni Nemzeti Galériára hagyományozta műveinek nagy részét. Azt kérte, hogy a „Dido felépíti Karthagót” c. festménye Claude „Sába királynője a kikötőben” és „Izsák és Rebeka menyegzője” munkái közé kerüljenek kiállításra, mivel ez a két festmény volt művének fő ihletője. Kérését teljesítették.

Késői magyar követője volt id. Markó Károly is, akinek legismertebb tájképe a Visegrád (1826), amely a magyar tájképfestészet első alkotása.

Forrás: József Attila Könyvtár – Dunaújváros

Edvard Munch (1863-1944) norvég festőt úgy szokták emlegetni, mint összekötő kapcsot a 19. század vége felé a szecesszió és az expresszionizmus között. Művészetének formanyelve, szimbolikája nagy hatással volt a kor szecessziós festőire. Alkotásit szorongás, elvágyódás, pesszimizmus és borzalomlátás jellemzi. A beteg kislány (1886) sérült lelkeket ábrázol. Későbbi témái is a halál, betegség, magány, félelem, féltékenység köré rendezhetőek. Ez az öt fogalom jellemzi a Sikoly c. képet is. Az 1892-es „Tavaszi este az oslói Karl Johan utcán”, az 1894-es „Sikoly” és az 1899-ben festett „Az élet tánca” a szorongást kifejező, stilizáló, szimbolista jellegű korszakának a fő művei.

Sikoly | Az Élet tánca | Féltékenység

A Sikoly c. művét 1894-ben festette, az expresszionizmus közvetlen előzményeként, első műveként emlegetjük, a művész ugyanazt az életérzést fogalmazta meg a festészetben, amelyet az irodalomban a már említett századvégi skandináv írók. Szorongás, elvágyódás, már-már pszichotikus pesszimizmus, borzalomlátás jellemezte művészetét. Munch stílusa stilizáló: dekoratív összefogottság és szecessziós vonalvezetés jellemzi. Szimbólumai többnyire erotikus töltésűek, úgyszólván a freudizmus illusztrációjának minősíthetők.

Maga a kép igencsak nyugtalanító, a sikolyra torzuló fej valami iszonyatos dolog bekövetkeztére utal, de ez a dolog kívül esik a képen, így a mai napig találgatásokra ad okot a festmény pontos jelentésmezeje. Maga a festő így nyilatkozott a képről: „Hallom a természet kiáltását”, a közkeletű értelmezés szerint pedig a modern ember szorongásait és félelmeit érzékelteti az alkotás, amely képzőművészeti szempontból lezárta a 19. századot és bevezette a 20-ikat.

Forrás: Parókia – Dunamelléki Református Egyesület

Bársony Brueghelként vagy Virágos Brueghelként is emlegetjük.

A flamand festő édesapja, id. Peter Brueghel is elismert festő volt. Idősebb Jan Brueghel 1592-től Rómában tanulmányozta a festészetet, a technikákat, az alkotásokat. Miután hazatért Flandriába belépett a festők Szent Lukács céhébe.

1599. január 23-án feleségül vette Isabella de Jodét. Ebből a házasságból született 1601. szeptember 13-án első fia, ifj. Jan Brueghel, a későbbi neves festő.

Virágcsokor | Paradicsom | Az állatok elhagyják Noé bárkáját

Id. Jan Brueghel művei közül megnyerő képességeiről ad bizonyságot számos tájképe, amelyeken miniatúrafestőhöz méltó finom kidolgozással festett mitológiai, bibliai vagy allegorikus jelenetek elevenednek meg.

Aprólékosan kidolgozott virágcsendéletei nagyon kedveltek voltak. Rubens számára is festett tájképi háttereket. Az állatok elhagyják Noé bárkáját című festményét a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik.

Forrás: József Attila Könyvtár – Dunaújváros

José de Goya y Lucientes pályafutása nem Spanyolországban, hanem Itáliában vette kezdetét. Miután többszöri próbálkozást követően sem sikerült bejutnia a Spanyol Királyi Akadémiára, egy római festőversenyen próbált szerencsét, ahol második helyet szerzett.

Az önbizalommal feltöltődött Goya ezt követően visszatért szülőhazájába, és freskófestőként vállalt munkát. A művész egyedi stílusának köszönhetően rövid időn belül annyira közkedveltté vált, hogy portré megrendeléseinek száma jelentős mértékben megugrott. Bőkezű mecénásai közt volt Floridablanca gróf, Don Luis koronaherceg, Osuna herceg és nem utolsó sorban maga IV. Károly spanyol uralkodó.

IV. Károly és családja | Korsós lány | A meztelen Maya | Önarckép

A befelé forduló, sötét gondolatoktól gyakran szenvedő, egyre komorabb képeket festő Goya élete utolsó évtizedeiben teljes magányban élt, melyhez nagyban hozzájárult az 1792-ben kialakult süketsége is. Goyát a legismertebb alkotásai: a Meztelen Maya, Vízhordó lány, 1808. május 3., Szaturnusz című festmények és a A háború borzalmai című rézkarc sorozat révén a mai napig a legnagyobb spanyol festők között tartják számon. Regényes életrajzát Lion Feuchtwanger írta meg.

forrás: A magányos Goya (ng.hu)

A flamand festő „a festészet Homérosza”, „a barokk királya” volt.

„Az a Rubens, aki életének utolsó szakaszát a tájkép és a családi élet derűjének szentelte imádott Vénusza mellett, csak gratulálhatott önmagának, amiért a festészet minden témáját kimerítette. Sikeres volt minden zsánerben: festett vallásos és világi jeleneteket, mitológiai kompozíciókat, portrékat királyokról és bensőséges családi arcképeket, valamint különféle pásztorjeleneteket és tájképeket. Pályafutása elején túlsúlyban voltak a drámai és erőszakos epizódok, a harc és a nőrablás. Ezek utat engedtek a barokk pátoszának és saját barokk vallásosságának. Életét dicsőségben fejezte be, a családi és érzéki szerelem festőjeként. Utolsó Önarcképén feketébe öltözve, tollas kalappal a fején látható, mint a muskétások – ami ő maga talán mindig is volt. Félig leereszkedett szemhéja alól élettapasztalatban gazdag szem csillan felénk. Úgy tűnik boldog életet élt, és közben elnyerte a szív igaz békéjét.”

(forrás: Néret, G.: Peter Paul Rubens.Taschen/Vince K., 2005, 87-88.o.)

József Attila Könyvtár – Dunaújváros

Tizennégyen vannak

Július 12-e volt a tizennégy segítő szent közös ünnepe. Általában betegség, járvány, egyéb szükség esetén hívták őket segítségül. Kápolnákat, oltárokat, ispotályokat szenteltek a tiszteletükre. Kultuszuk kezdete és kialakulása bizonytalan. Valószínűleg német földön keletkezett, és a nagy európai pestisjárvány (1347–52) idején terjedt el. Hazai elterjedéséről az első adat a XV. századból való.

Névsoruk változó, a legszokásosabb Achatius (jún. 22.), Balázs (febr. 3.), Borbála (dec. 4.), Cirjék (aug. 8.), Dénes (okt. 9.), Egyed (szept. 1.), Erazmus (jún. 2.), Euszták (szept. 20.), György (ápr. 24.), Alexandriai Katalin (nov. 25.), Kristóf (júl. 25.), Antiochiai Margit (júl. 13.), Pantaleon (júl. 28.), Vid (jún. 15.). Egyikük-másikuk helyett néhol Apollónia (febr. 9.), Lénárd (nov. 6.), Miklós (dec. 6.), Oszvald (aug. 5.) és Rókus (aug. 16.) szerepel.

Miért vannak éppen tizennégyen? Talán azért, mert a 14 „holdszám” és „napszám” egyszerre (28:2 = 14, 14 x 26 = 364). A tizennégynek a zsidó-keresztény számmisztikában is kivételes hely jut. Amint Máté előszámlálja evangéliumában, „az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babiloni fogságra vitelig tizennégy nemzetség, és a babiloni fogságra viteltől Krisztusig tizennégy nemzetség” (Mt 1,17). 14 Dávid király héber nevének számösszege; ennyi az ember kezén és lábán megszámolható ujjpercek száma is (a hüvelyk nem látható ujjpercével együtt egy kézen 15, összesen tehát „60 percünk” van). Lehet, hogy kérdésünkre ebből következik a helyes válasz. Nem kizárt ugyanis, hogy a tizennégy segítőszent a mennyei segítő kéz ujjperceit személyesítette meg. Nincs ebben semmi szokatlan, a régi görögök is megszemélyesítették a Nagy Istennő ujjait (daktülosz-istenek).

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Garamszentbenedeki festő

Fájdalmas Krisztus a donátorral
A tizennégy segítőszent
1510
tempera és arany, fa
egyenként 95 x 61 cm
Ltsz. 55.91, 55.92

A tizennégy segítőszent ugyancsak a földi halandók imáit segíti, erősíti. E csoportos ábrázolás a 15. század századtól terjedt el Európa szerte. Szt. Lénárt, Szt. Erasmus, Szt. Miklós, Szt. Egyed, Szt. Vid, Szt. Achatius, Szent György, Szent Pantaleon, Szt. Kristóf, Szt. Eustachius, Szt. Balázs és három női szent: Margit, Katalin és Borbála, valamennyien közvetítettek, közbenjártak a segítségükért fohászkodó híveknek. A szerényebb tehetségű festő az ún. bányavárosi iskola hagyományait folytatta, de alakjai robosztusabbak, színskálája szűkebb, néhány erőteljes lokális színre összpontosít.

K.I.

Forrás: Keresztény Múzeum

Karcsay Lajos (1860, Kiskölked – 1932, Nagygeresd) Münchenben tanult s korai plein air képeivel nagy feltűnést keltett. “Kedves emlék” c. képével 1885-ben megtartott országos kiállításon a nagy érmet, 1886-ban “Almaszüret” c. képével a Ráth-díjat nyerte. “Fösvény” c. képét 1887-ben a király részére vásárolták meg. Legnagyobb műve a “Boszorkánykonyha” (1890) és “Elhagyatva” c. olajfestménye a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

1885. körül
Olaj, vászon, 140 x 181 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Karcsay stílusa eredetileg a francia naturalizmus felé hajlott, ellentétben azzal, mint a mit mestereitől tanult. Ezen a képén ugyan egy pince belsejét látjuk, a művész mégis megtalálta a módját annak, hogy a tömör formákat a hátulról beeső fény segítségével könnyebbé tegye. A jelenet főszereplői sokkal inkább a fényben fürdő színes almák és az ablakon át beeső fény, mint a két mozdulatlan alak, a kosarat vivő paraszt és az almát rendező lány.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)