Csontváry Kosztka Tivadar
(1853, Kisszeben – 1919, Budapest)

Festő. Gyógyszerész volt, s csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni. 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében autodidakta volt. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette Selmecbánya látképe c. művét, majd Jajcéban és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt. Ez út emlékét Kocsizás újholdnál Athénban, a Jupiter-templom romjai Athénban c. képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak a Tátrában, a Görög színház Taorminában c. több négyzetméteres tájképeit. 

Ezután ismét Palesztinában, Egyiptomban járt. 1904-ben készült a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben c. sokalakos, expresszionista kompozíciója, 1906-ban pedig fő művének érzett legnagyobb méretű vászna, a Naptemplom Baalbekben. Szíriából Párizsba, majd ismét a Libanoni hegyekbe utazott, s megfestette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusfához címűt (1907).1908-ban a Mária kútja c. kompozícióját és a Marokkói embert festette. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó műve, a Sétalovaglás a tengerparton.

Lappangó skizofréniája egyre jobban elhatalmasodott. Utazott még keleten, s a háború éveiben ismét rajzolt. A magyarok bejövetele c. kartonján dolgozott, amely lényegében Csontváry Kosztka Tivadar apoteózisa. Ebben az időben önéletrajza számtalan variációján is dolgozott és vitázó röpiratokat írt.

1905-08-ban és 1910-ben volt kiállítása. Kortársai nem értették meg művészetét. A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább felbomlott. Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Vízionárius festészetét expresszionista hevület, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemzi. Műveinek túlnyomó része Gerlóczy Gedeon magánygyűjteményében található, nagyméretű vásznak pedig letétként a Magyar Nemzeti Galériában. 1963-ban Székesfehérvárott, utána Budapesten a Magyar Nemzeti Galéria rendezett kiállítást műveiből. Több külföldi kiállításon szerepeltek művei nagy sikerrel, pl. az 1958-as brüsszeli világkiállításon, 1963-ban Belgrádban. 

Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/c/csontvar/index.html

Csontváry Kosztka Tivadar: Mária kútja Názáretben, 1908

Devecsery László: Mária kútja Názáretben

Ruhád sötétkék áhítat, hódolunk neked,

biblikus csendben liliomot nyújtunk feléd;

csobban az őselem a félkörív boltozat alatt;

leszegett fejű lények, büszke tartású tevék,

lovak, életforrás és megviselt, nehéz akarat,

sötét arcok, halál-jelképek, rettenet.

Ki ruháját mögötted mossa, ő is térdet hajt neked.

Rovátkált ecsetvonások, homok-hullámtaréj,

léptek nyomát hiába keresed. Vannak kik

elhaladnak, mintha zenére járna lábuk,

s kezük csukott szárnyként repülést nem áhít;

tele korsók súlyával szakadatlan,

zarándok-léptünk tovább nehezül.

Hasáb-hiányok, árnyékok sötét foltjai –

belőled mi világol? Cédrusok testén nem

látszik a seb; itasd fel kínzó szomjúságunk!

Jegenyék őrt állnak talán kopár távolok

szélfútta partjain. Ott ülsz középen: kéken,

az ős-eredet határain. Élet és halál jogát

nem bogozzák fáradt kezeim. Názáret fénylő

zsongása, csendje – a kút ki nem apad; lehetnél

bárhol: súrolna emberi áhítat. Kutad káváján

ülök, nem fakad belőlem kárhozat. Eljöttem

hozzád, Mária! Tartsd kezeidben erősen gyenge

létemet. Ti férfiak, felismertétek a nőt, az

asszonyt, ki ott pihen sötétkék ruhájában

a szelíd irgalomnak, ki érettünk takar hazát,

szerelmet és megváltása minden mozdulat.

Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/modern/devecs_y/napora/

Iványi Grünwald Béla: Áhítat (Ave Maria), olaj, vászon, 120 x 115,2 cm

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Iványi 1890 táján festett képei Bastien Lepage hatását mutatják, gondos rajzot, egyenletesen elosztott fényt és mérsékelt, uralkodóan gyöngy-szürke színeket. A falusi élet ünnepi pillanatait ábrázoló életképek nagyon népszerűek voltak ebben az időszakban. Ez a kép egy ünneplőbe öltözött lány áhitatos imáját mutatja templomba indulás előtt. A kép eredeti címére (Ave Maria) a fehér liliom, Szűz Mária jelképe utal. Ebben a képben összekapcsolódik Iványi korai korszakának két képtípusa: az életkép és a vallási kép.

Iványi Grünwald Béla

(Somogysom, 1867 – Budapest, 1940)

Festő, a nagybányai művésztelep egyik alapító tagja. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt, majd Münchenben és a párizsi Julian Akadémián tanult. 1892-ben Ferenczy Károly társaságában visszatért Münchenbe, ahol Hollósy Simon köréhez csatlakozott. 1893-ban festette a Nihilisták sorsot húznak c. nagy feltűnést keltő realista festményét (Déri Múzeum). 1894-ben Egyiptomban járt.

1896-tól Nagybányán a realista tájak és jelenetek egész sorát festette (Holdfelkelte, Völgyben, Tavaszi kirándulás). Része volt a nagybányai iskola megalapításában és célkitűzéseinek propagálásában. 1904-ben a Fraknói-díj elnyerésével Rómában töltött egy évet, hazatérte után gyűjteményes kiállítást rendezett. 1906-tól megváltozott stílusa, a realista plein air törekvéseket dekoratív, stilizáló, szecessziós kísérletei váltották fel. 1907-ben a kecskeméti művésztelep vezetője lett, itt festett allegorikus kompozíciói közül jelentős a Kecskeméti Kaszinó homlokzatát díszítő műve (1912) és a Tavasz ébredése (1913), amely nagy aranyérmet kapott. Az I. világháború előtt szabad iskolája volt. A háború után a Balatonnál az alföldi festők stílusával rokon, egyszerű előadású, valósághű tájképeket festett.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

1869-ben Benczúr Gyula nyerte azt a pályázatot, melyet Eötvös József kultuszminiszter hirdetett történelmi képekre, hogy így serkentse a műfaj hazai elterjedését. Az akkor bemutatott „Vajk megkeresztelése”-vázlaton még hangsúlyos csoportban jelen voltak a pogány magyarok is. Az itt látható, 1875-ben készült végleges képen már szó sincs ellenzékről: a kiegyezés utáni megrendelőknek kedvesebb volt a sorsdöntő esemény problémátlan megelevenítése. Az előtérben térdepel a kereszténységet felvevő Vajk (a későbbi Szent István király), akit a püspöki ornátusba öltözött Szent Adalbert keresztel meg.

A tanárától, Pilotytól, illetve Rubenstől és Tiepolótól tanult pompás anyagfestés és a mozgalmas kompozíció segítségével a művész a historizmus reprezentatív tablóját alkotta meg. Nem véletlen, hogy Benczúr lett a korszak hazai festőfejedelme, főrendek, királyok kedveltje, sőt a müncheni akadémia, majd a budapesti mesteriskola tanára: birtokában volt mindama virtuóz festői tudásnak és alkalmazkodóképességnek, mely e pozícióhoz szükségeltetett.

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése (1875 Olaj, vászon, 360 x 245 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

Benczúr Gyula 1844, Nyíregyháza -1920, Dolány)

Festő, a 19. századi magyar akadémikus történeti festészet egyik jelentős alakja, az MTA t. tagja (1910). Kassán folytatott középiskolai tanulmányok mellett egyidejűleg festeni és rajzolni is tanult a Klimkovits testvérek magániskolájában. 1861-től Piloty növendéke volt. A Hunyadi László búcsúja c. történeti festményével 1866-ban nagy sikert aratott Pesten. Ábrázolókészségét, technikai tudását tanúsította 1869-ben készült II. Rákóczi Ferenc elfogatása c. műve is. Egyidejűleg több arcképet is készített Etelka nővéréről és Benczúr Gézáról. II. Lajos bajor király megrendelésére festett alkotásai közül jelentős XVI. Lajos és családja a versailles-i palota megrohanásakor, valamint XV. Lajos és Dubarry (1874) c. festménye (Magyar Nemzeti Galéria).

Olaszországi tanulmányútjának hatását tükrözi a Vajk megkeresztelése (1875) c. műve. 1873-ban Münchenben feleségül vette Gabriel Max müncheni festő nővérét, Linát. 1876-ban a müncheni Képzőművészeti Akadémia tanára lett. 1883-ban hazatért, s haláláig a mesteriskola igazgatójaként mint korának hivatalosan elismert művésze működött, akit megrendelésekkel, művészeti és közéleti kitüntetésekkel halmoztak el. A millenniumra 1896-ban festette meg a Budavár visszavétele c. művét. Művészetét mindinkább a pompás kosztümök, hatásos jelenetek külsőleges ábrázolása jellemezte. Számos reprezentatív, az arisztokrácia és a politikai élet alakjait ábrázoló portréja közül nevezetesebb Károlyiné, Ferenc József, gróf Tisza István, Trefort Ágoston stb. arcképe. Működése nyomán a reprezentatív portré a századforduló kedvelt s tanítványai által tovább művelt műfaja lett. Mitológiai jeleneteket (Bachásnő, Perseus és Andromeda stb.) virágok közé helyezett puttókat (Mályvák között, Venus galambjai stb.) s számos önarcképet is festet. 1906-ban a főrendiház örökös tagjává nevezték ki. Halála után Dolányt (Nógrád megye) Benczúrfalvának nevezték el. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria, valamint több vidéki és külföldi múzeum őrzi.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Kapcsolódó tartalom: Szent István, az államalapító

Paál László képei többnyire tájképek, amelyeken emberi alak alig fordul elő. Ez a kép a ritkábbik típusba tartozik, egy kapáló nő látható az előtérben. A táj és az emberi lények együttesében Paál Lászlónál mindig a táj kap fontosságot. A dolgozó nő itt is majdnem eltűnik a fák között, nem zavarja jelenléte az erdő csendjét és nyugalmát. Az őszi napsugarak behatolnak az erdő mélyébe és fénycsíkokat vetnek az erdei útra.

Paál László: Őszi hangulat (Erdőben) 1875 körül

Olaj, vászon, 81 x 100 cm

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Festő, a 19. századi magyar művészet egyik legjelentősebb alakja. Középiskolai tanulmányait Aradon végezte. Itt ismerkedett meg 1862-ben Munkácsy Mihállyal és részben az ő hatására kezdett festeni. Első mestere Böhm Pál volt. 1864-ben a bécsi akadémián Albert Zimmermann növendéke lett. Korai munkái az akadémizmus szellemében készült részletező formatanulmányok. 1868-69-ben két képével szerepelt a budapesti téli tárlaton. 1869-ben állami ösztöndíjjal Münchenbe, majd 1870-ben Hollandiába ment. A régi holland mesterek tanulmányozása felszabadító hatással volt művészetére.

Munkácsy hívására Düsseldorfba ment, majd 1871-ben J. S. Forbes angol műgyűjtő révén rövid időt Londonban töltött. Itt ismerkedett meg Constable képeivel, amelyek hatására színei világosodtak. Munkácsy segítségével 1872-ben Franciaországba utazott és Barbizonban telepedett le. 1873-ban a bécsi világkiállításon Erdei út c. képével díjat nyert.

Festészetének kizárólagos témája a táj. Kedvelt motívumai az erdei utak, csöndes, kicsit misztikus hangulatú erdőbelsők. Képeit a szabadban festette. Ez vezette el a színes árnyékok és az atmoszferikus hatások tanulmányozásához, bár az impresszionizmus problémái nem foglalkoztatták. Művészete lényegében a barbizoni festészet törekvéseihez kapcsolódik, melynek stílusát sajátosan egyéni ízzel fejlesztette. Hosszú, súlyos betegség után a Párizs melletti charentoni elmegyógyintézetben fejezte be életét.

Hagyatékát Párizsban 1880-ban elárverezték. Képei csak későn, 1902-ben megrendezett gyűjteményes kiállításával jutottak el Magyarországra, így hatása nem érvényesülhetett festészetünkben. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Ismertebb festményei: Est a fontainebleau-i erdőben; Kazlak; Nyárfák, Békák mocsara; Pusztai táj; Erdő belseje; A berzovai út.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festő idáig még publikálatlan önéletrajzát.

– Milyen a kézírása? – fordulok barátomhoz, aki kitűnően ért a grafológiához. Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felől faggatózni – zseniális művek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló – Németh László szavával –, amiből épp az aranyhalak úsznak ki.

Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:

– Hogy milyen? Fantasztikus: elsőrendűen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek, s szomszédságukban egy-egy magasrendű, zseniális kombináció.

A szálkás betűkről a képekre nézek, a Magányos cédrus-ra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés? S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája – hisz a megnyilvánulás a lényege –, annál titokzatosabb is. „Nyílt titok” – ahogy Goethe mondotta a remekműről. Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

Csontváry Kosztka Tivadar életmű-kiállítása a budai Várban 2015. július 06.

Csontváry zseniális festő volt – de emberi egyénisége nem olyan mély, mint a hasonló megszállottsággal, s ugyancsak az elmebaj határán alkotó Van Goghé. Írásai se érnek fel Van Gogh leveleivel.

Spirituális művész, de nem vall egyetlen tételes vallást sem magáénak. Sajátos panteizmusa bűvöletében él – annak prófétája, sőt remetéje. Vajon hogy látta önmagát?

*

A harminc gépelt oldalnyi önéletrajz csodálatosan indul. A gyermekien regisztráló mondatok telve érzékletességgel, zseniális finomsággal, plaszticitással. De ahogy előre haladunk, s közeledünk benne a jelenhez, mintha az élet színeit elszívnák a megvalósult képek – az írásmű kiszikkad, s az élet helyét torz mániák foglalják el.

Az önéletrajz első disszonáns momentuma viszont épp a leghíresebb, legelhatározóbb pillanaté. A patikus Csontváry egy napon égi szózatot hall, mely arra jelöli ki őt, hogy Raffaelnél különb képeket alkosson, s ezáltal magasabb rendű életre hívja az emberiséget.

A mánia és a művész egyetlen közös pillanatban születik meg benne, s e különös egybeesésről – sajnos – az önéletrajz se árul el többet, megvilágítóbbat. Ettől kezdve a festészet lesz mindene – s maradék erejéből ezentúl mintha csak jobb-rosszabb mániákra futná. Az önéletrajz elszíntelenedik, bár hallatlan tevékenységről ad számot. Tíz lázas esztendőről, mit még külön fölfokoz a lázas témakeresés. Ebben az időben Csontváry örökösen úton van: a Szentföld és a Magas-Tátra, Görögország és Taormina között cikázik. Utazik és fest, oly tökéletes lemondásban és szegénységben, mint a hajdani sivatagi remeték. Önéletrajzát olvasva, mélységes hitem, hogy ekkortól már csak egyetlen nyelvet beszél: a festészetét.

*

Tíz év gigászi erőfeszítése után úgy érzi, teljesítette küldetését. Párizsban és Pesten kiállítást rendez, s nem akarja tudomásul venni, hogy a várt siker elmarad: a próféta szava pusztába vész. Szellemén azonban – a kudarc biztos jeleként – eluralkodik a görcsös állapot, a kigúnyolt próféta merevgörcse. A hanyatlás, a kimerülés szomorú alkonya ez már: a rögeszmék kicsinyes éjszakája, képek nélkül, világosság nélkül. Önéletrajza már ebben az időben születik, s két bizarr tanulmánya is. Ki lehet zseniális ember az egyik címe, mely már maga is elárulja a nagyzásba menekülő szenvedést. Néhány gyönyörű mondat azonban még ebben a tanulmányában is akad. Mindjárt az első. Ki lehet zseniális ember? S a válasz rá: „Aki soron van.” De néhány oldallal odébb már ilyesmit olvasunk: Ki nem lehet zseniális ember? „Aki iszik és dohányzik.” Igen, ez már csak szomorú!

Különc lélek volt, de nem a különcségéből táplálkozott, hanem szinte érintetlen tisztaságából, szentekre emlékeztető akaraterejéből. Tehetsége a detektoros rádiók kristályára emlékeztet. „A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot –, hanem rendkívüli médiumok.” Csontváry mint valami tiszta kristály, fogta föl és sugározta ki magából a világot: a mondhatót és a mondhatatlant.

Írásai lényegesen alacsonyabb szinten tükrözik zsenijét. De mint festészete „mellékletei”, mégis értékes dokumentumok, ha nem adnak is kulcsot ritka művészi-emberi titkának közelebbi megértéséhez. Legfeljebb megerősítenek bennünket abban a hitünkben, mit képei oly hallatlan erővel sugallnak: hogy e nagy életmű szinte egyedül a lelki összeszedettség, zseniális koncentráció csodája.

(Új Ember, 1962. december 16.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

„A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történetében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Szíriában van megörökítve… E munkák befejeztével a nyarat a libanoni cédrusoknál töltöttem, ahol cédrusokat festettem,” írja Nagy önéletírásában. 1907-es párizsi kiállítása után, tehát 1907 nyarán festette a cédrusokat. 1910-es a „vállalkozó hűtlensége miatt” elmaradt berlini kiállításának kinyomtatott katalógusában Tripoli környékén jelöli meg a helyet, a tenger partján emelkedő hegycsúcsokon. „Ha felmegyünk a Libanonba, a hatezeréves cédrusok otthonába, ott látjuk a háromezeréves hajadonokat, türelmesen pártában hajlongani, s csak a negyedik évezredben gyümölcsöt termő koronával bontakozni, (…) s a gondviselés nem pihent, megfesttette velem a libanoni öt-hatezer éves cédrusfát – melynek egyik ága kardot ránt, s fenyegeti a világot”.

Forrás: Romváry Ferenc: Csontváry Kosztka Tivadar 1853-1919, Alexandra Kiadó, Pécs, 1999. 134. oldal

Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus

1907, Olaj, vászon, 194 x 248 cm, Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Forrás: Száz szép kép (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Álmok, szerelmek, politika – ez jellemezte életét. Műveivel a nőkért, a szabadságért küzdött. Fájdalommal teli életében a festés jelentette az örömöt.

– Két komoly balesetet szenvedtem életemben – mondotta. – Az egyiket egy villamos okozta, a másikat Diego. Messze az utóbbi volt a súlyosabb. – Az első balesetet 1925-ben szenvedte el: az iskolából tartott hazafelé autóbusszal, amikor beléjük rohant egy villamos. Fridának mindkét lába eltörött, és a gerince is megsérült. Hónapokig nyomta az ágyat, és akkor kezdett festeni.

Frida Kahlo 1950-ben, mexikói népviseletben. Német apa és mesztic anya gyereke volt. | Frida Kahlo, teljes nevén: Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón (Coyoacán, Mexikóváros, 1907. július 6. – Coyoacán, Mexikóváros, 1954. július 13.)

A második „baleset” 1928-ban következett be: Frida 21 évesen találkozott össze a nála húsz évvel idősebb Diego Riverával, Latin-Amerika egyik legnagyobb festőjével. Egymásba szerettek, összeházasodtak. Szenvedélyesen politizáltak is a Mexikói Kommunista Párt tagjaiként. Viszonyuk ugyanilyen szenvedélyes volt, mindketten gyakran léptek félre; Rivera kifejezetten nőcsábász volt. 1939-ben el is váltak, ám egy év múlva ismét összeházasodtak. Fridának is akadtak közben szerelmi kalandjai: például a szovjet kommunista Lev Trockíjjal, valamint a magyar származású fotós Nickolas Murayval, sőt állítólag egy Costa Ricai énekesnővel, Chavela Vargasszal is.

Frida egészsége egyre gyengült. Volt két abortusza, több lábujját is amputálni kellett, ráadásul súlyos lelki sérüléseket is szenvedett, főleg Rivera miatt. Mindezzel szemben a művészet jelentett számára vigaszt. Képeinek témája mindvégig önmaga volt: megfestette Frida Kahlót ikerpárként, megnyilazott szarvasként, Diegóját madonnaként dajkáló anyaként, rémálmok szereplőjeként. Műveit nem lehet besorolni semmilyen irányzatba. Hivatalos elismerést 1938-tól kapott, amikor előbb Mexikóvárosban, majd New Yorkban is kiállították képeit – a következő évben pedig (valamivel szerényebb sikerrel) Párizsban is.

Fiatalon, mindössze 47 évesen halt meg. Nem sokkal előbb ezt írta a naplójába: „Örömmel várom a véget, és remélem, sosem kell visszatérnem.” A szöveg mellé egy fekete angyalt rajzolt.

Forrás: Roberto Mottadelli, Gianni Morelli – A 20. század legmeghatározóbb egyéniségei (104—107. oldal) Corvina Kiadó, 2018 ISBN 978 963 13 6495 8

Mészöly festői útja egyenletes: természet utáni, valósághű ábrázolásmódja, képeinek meghitt poézise végigkíséri egész munkásságát. Keresetlen egyszerűséggel festette a szegényes falvakat is E képe oeuvre-jének egyik legszebb darabja. Sárga, rozsdabarnás színei nedvesen csillognak, az árnyas út sötétjéből élénken villan fel a fehérre meszelt falusi házikó s az ácsorgó alakok fehér ruhája. Gondosan rajzolt, tárgyi hűséggel festett képei sohasem szárazak, valamennyit a táj költői átélése hatja át. Művészete a magyar plein-air festészet halk dallamú nyitánya. Elévülhetetlen érdeme, hogy a jellegzetes magyar vidéket örökítette meg művein.

Mészöly Géza: Faluvége (1877-82) Olaj, fa, 17,9 x 13,8 cm • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Mészöly festői útja egyenletes: természet utáni, valósághű ábrázolásmódja, képeinek meghitt poézise végigkíséri egész munkásságát. Keresetlen egyszerűséggel festette a szegényes falvakat is E képe oeuvre-jének egyik legszebb darabja. Sárga, rozsdabarnás színei nedvesen csillognak, az árnyas út sötétjéből élénken villan fel a fehérre meszelt falusi házikó s az ácsorgó alakok fehér ruhája. Gondosan rajzolt, tárgyi hűséggel festett képei sohasem szárazak, valamennyit a táj költői átélése hatja át. Művészete a magyar plein-air festészet halk dallamú nyitánya. Elévülhetetlen érdeme, hogy a jellegzetes magyar vidéket örökítette meg művein.

Sárbogárdi Mészöly Géza (Sárbogárd, 1844. május 18. – Jobbágyi, 1887. november 11.) magyar festő.

Festő. Jogi tanulmányok után a bécsi és a müncheni akadémián tanult, majd Budapesten a Női Festőiskola vezetője lett. Többnyire a balatoni tájat és lakóit festette, és a halászkunyhók, nádasok világának hangulatos ábrázolásával megteremtette a balatoni életképek speciális műfaját. Később inkább a Balaton-vidék, elsősorban az akarattyai partok szépségét örökítette meg, elhagyva az életképszerű motívumokat. Képeinek finom, bensőséges hangulata és aprólékos kidolgozása nagy hatással volt a századvég magyar tájképfestőire (Spányi, Tölgyessy). Mint a „paysage intime” legkiválóbb hazai művelőjének nem egy képe a barbizoni mesterek, elsősorban Corot műveként került külföldi műkereskedelemben forgalomba. 1872-től megszakításokkal Münchenben élt, 1882-ben Párizsban, majd 1885-től ismét Budapesten és Székesfehérvárott dolgozott. Részlet a Balaton vidékéről c. képét 1883-ban a Műcsarnok nagydíjával jutalmazták. Leghíresebb képe, a Balatoni halásztanya (1874) számos művével együtt (Sík vidék szénaboglyákkal, 1872; Tanya, 1879; Vadásztársaság, 1882; Birkanyáj, 1885 körül; Lelőtt vadkacsa; Őszi nap a Balatonon; Balatonpart; Kakas; Chioggia; Szigetvár) a Magyar Nemzeti Galéria birtokában van.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

A 20. század hagyományos kínai festészetét Kínában guohua (kínaiul:’nemzeti festészet’, ’hagyományos festészet’) névvel illetik. A fogalmat a xihua (kínaiul: ’nyugati festészet’) azaz a nyugati festészet irányzatait, technikáit követő festőkkel szemben a hagyományos kínai festészet témáit és formáit folytató művészetre alkalmazzák. A 20. század elején számos kínai fiatal tanulhatott külföldi egyetemeken. A Japánban tanult (Gao Jianfu), majd később az Európában (Xu Beihong, Wu Zuoren, Lin Fengmian,) is megfordult fiatalok megismerkedtek a nyugati festészet stílusáramlataival és technikáival és a Kínában alapított művészeti akadémiák és egyetemek tanáraként tudásukat tovább is adták (pl. Lingnan-iskola). Xu Beihong például hazatérve a kínai művészet megújulásának egyik apostola lett. Meghonosította a modern képzőművészeti oktatást: tanította a nyugati festészeti technikákat, és beemelte a képzésbe a kínai festészet hagyományait (pl. témaválasztás) is.

A 20. századi hagyományos kínai festészet vonulatának legkiválóbb képviselői közül a madár-virág képek festését megújító Qi Baishi, a tájképfestészetnek új lendületet adó Huang Binhong, valamint a kalligráfus Fu Baoshi munkásságát kell kiemelnünk.

Qi Baishi (1863—1957) Hunan tartományban született. Asztalosként kezdte pályafutását, faluról falura vándorolva bútorokat készített, és festőként is maga faragta pecsétjeit. 1918-ban rablóbandák fosztogatása elől Pekingbe menekült. Az élet apró jelenségei izgatták, a hagyományos kínai festészeti témák közé ő emelte be a környezetében látott egyszerűbb virágokat, zöldségeket, gyümölcsöket, rákokat, halakat, rovarokat és egyes madarakat. Sokat merített a példaképének tartott remetefestő, Zhu Da stílusából. Képeit saját kalligráfiájával díszítette, gyakran alkalmazott archaikus stílusú és kalligráfiájú képcímeket.

Huang Binhong (1865—1955) Anhui tartományban született, írástudó családban. Klasszikus írástudói műveltséget szerzett, hivatalnoki vizsgát tett. Mandzsu ellenes nézetei miatt 1907-ben Sanghájba menekült, ahol a Guocui xuebao (Nemzeti Kultúra esszenciájának folyóirata) szerkesztőjeként, könyvkiadóként, művészeti igazgatóként és egyetemi oktatóként dolgozott. 1948-tól a Hangzhoui Művészeti akadémia igazgatója. Hatvanas éveiben beutazta Dél-Kínát, számos vázlatot készített. Hetven éves kora fölött találta meg saját festészeti stílusát: az abszolút hasonlóság és az abszolút különbözőség eredményez igazi képet– vallotta. Az északi Song-kor mestereihez nyúlt vissza. Előbb világos színekkel, élete végén pedig sötét tusárnyalatokkal és súlyos ecsetvonásokkal dolgozott. Festészetelméleti és festészettörténeti munkákat is írt.

Fu Baoshi (1904—1965) Jiangxi tartományban született, majd Kínában és 1933—1935 között Japánban tanult. Hazatérése után Nanjingban oktatott. A japán-kínai háború idején az egyetemmel együtt Chongqingba költözött, s csak 1946-ban tért ismét vissza Nanjingba, ahol haláláig élt és alkotott. Az 1930-as években teremtette meg saját festészeti stílusát, amihez hű maradt élete végéig. Sokat merített a remetefestő, Shitao festészetéből, akinek életrajzát is megírta. Huang Binhong mellett a 20. század legjelesebb írástudó festőjeként tartják számon. 1959-ben Guan Shanyue-vel együtt megfestette a pekingi Tiananmen téren álló Nagy Népi Gyűlés épületének „Milyen sok szépsége van ennek az országnak” című falfestményét. Számos festészettörténeti munkát publikált. Kalligráfusként és pecsétfaragóként is nagy hírnévnek örvendett.

1: Qi Baishi: Rákok (részlet)

Papír és tus

Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest

Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:158/ 92. kép

2: Huang Binhong: Táj

Papír, tus és színek, 1952

Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest

Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:177.a/ XII. képtábla

Fajcsák Györgyi – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

Igen kitűnő és okos gondolat volt Czigány Dezsőtől, hogy jó és olcsó reprodukcióban bocsássa közre Ady Endréről festett portréját, amely még 1908-ban készült. A képet, illetve a reprodukciót főként a pszichikai hatás, a par excellence arcképhatás szempontjából kell szemlélni és méltányolni, éppen amiatt a cél miatt, amelyet alkotója maga elé tűzött, amikor a sokszorosításokat közreadta. Czigány képe akkor ábrázolja Adyt, amikor már túl volt első nagy harcain és első nagy diadalain. Adyt mutatja meg egy kiteljesedett férfikor erejében, a költőt, aki tudja sorsának mélységét, érzi művészetének aktív, tettekké váló hatalmát. Befelé néz, elmélyülten az életnek sodró, végzetes hatalmaiban, önmagának víziós, szétfolyó, akaratából ki-kihulló örvényes érzéseiben, de már sejti, hogy költészete tett milliók szíve felé. Mélyről és szerencsével fejezte ki Czigány ecsetje ezt az Ady Endrét, aki már túl volt az első állomáson és felfelé tartott tisztuló erőiben, de még nem állott be nála a későbbi évek testi fáradtsága és beteg leromlása. Azt az Adyt állítja elénk, aki nagy korok találkozásában az ellentétes világérzéseket sűrítette csodálatosan széles és gazdag egyéniségében: ő épp úgy volt passzív, mint aktív, egyképp artisztikus művész és forradalmár igehirdető.

Czigány Dezső Ady-portréja

Ady kettősségét, éppen mivel művész munkája, Czigány arcképe tisztábban érezteti, mint Ady közforgalomban levő fotográfiái, különösen a legismertebb: a könyöklős kép, amely kissé dekadens és egyoldalú: passzív és mert érzelmekben túltengő: romantikus. Czigány munkája nem méltatlan arra, hogy megmutassa a százezreknek azt, aki a százezreket fanatizálni is tudta. Jelentheti nekünk Adyt és azt a halhatatlan energiát és forradalmi lelket, amelyet Ady szimbolizált. A tettekre indító művész képe, mely ott tárulkozhat minden helyen, mint szuggesztív eszmék szimbóluma: kitűnő példa arra, hogy megmutassa, ha még csak halvány felcsillanásban is, annak a lehetőségét, hogy a portré is bele tud kapcsolódni az egy igaz művészet, az etikus, tehát szociális művészet emberújító munkájába. A portré, amely a régi művészetben megrendelt arcutánzás vagy önmagáért való pszichológiai probléma volt, még kaphat új, nagyszerű hivatást: ragyogtatni, mint vezérlő szimbólumokat, azoknak a nagy egyéniségeknek kifejező és szuggesztív képeit, akik megmutatták, hogy tudnak élni mindenkiért, akiknek egyéni élete csak tisztultra és hatalmasra fokozott eszmét és cselekvést jelent.

Forrás: Nyugat, 1921. 24. szám

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00307/09336.htm

(részlet)

Tavasz

Virágzó mandulafa (43 x 51,5 cm)

Mandulavirágzás Taorminában (79,5 x 98 cm)

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Mednyánszky egy évvel fiatalabb kortársa volt. Egy évben hunytak el. Hasonlóság is volt köztük. Mindketten Felső-Magyarország szláv nevű szülöttei voltak; mindkettőt lelki bajok gyötörték; mind a kettő a legnagyobbak közül való (az egész világon!). Csontváryról is elmondható, hogy festészete ön- és közgyógyító. Az ő világa azonban egészen más.

Közkeletű vélemény szerint a plein air-festők csak a pillanatot akarják elcsípni. Ám ez csupán része az igazságnak, amellett legjobbjaik lebecsülése. A pillanat megállítása a festményen örökkévalóságba emeli azt az élményt, mely az olyan felgyorsított felvételen, mint Huszárik Csontváry filmjének taorminai képsora, és a hozzá képest lassú valóságban is tünékeny káprázat csupán. A megörökített pillanatot csak a természetből kivonult ember látja egyszerinek. Valójában épp azért méltó a megörökítésre, mert a valóságban sokszor ismétlődik. Ráadásul a kép nem a látvány szolgai másolata, hanem sűrítmény, vagyis több, mint maga a látvány. Más szempontból persze kevesebb. Ha nem az lenne, nem próbálkoztak volna annyian a legkiválóbbak közül ugyanannak a megfestésére. Az idő megállításának ez a módja az impresszionistákat és a depresszionista Mednyánszkyt egyaránt jellemzi. A romantikus szimbolista Csontváry ennél továbbmegy. A maga által ’napút’–, azaz plein air-festészetnek nevezett stílusa kozmikus távlatokat nyit meg. […]

Csontváry összes tavaszi képét délen festette. A címben jelzett és itt bemutatott két képen kívül a Telihold Taormina felett és a Tavasznyílás Mostarban tekinthető tavaszi képnek. A szicíliai képeken virágzó mandulafák jelzik az évszakot, a mostarin többféle gyümölcsfa bontja virágait. A szicíliai festmények azonban a mi fogalmaink szerint télen készültek. Csontváry a teleket a Földközi-tenger partvidékén töltötte, Olaszországban, Görögországban, a Közel-Keleten, és a meleg idő beköszöntével tért vissza Magyarországra.

Szicíliában a mandulafa korán, január végén bontogatja szirmait. Az idősebb Plinius írja róla: „Mindazon fák közül, amelyeket úgy emlegettünk, hogy az Aquila” (a Sas csillagkép) „megjelenésekor rügyeznek, elsőként a mandula borul virágba már januárban. Márciusban pedig már a termését neveli.” (A természet históriája, XVI/XLII.)  […]

Közelítsünk a két képhez azzal a szemmel, mely hozzászokott a Csontváry idejében népszerű családi lapok rejtvényes illusztrációihoz. (Gyerekek! A művész bácsi elrejtett valamit a képen. Keressétek meg!) A Mandulavirágzás Taorminában mutatja, mi izgatta leginkább festőnket a helyszínen. Az ég és a hegy, melynek tengeröbölbe nyúló sötét lába egy tengerbe harapó óriás kardhal körvonalait látszik formázni. A behavazott tűzhányóból formálódó szörny egyszerre jelképezheti a növényzetet fenyegető fagyot és a minden élőt, élettelent elpusztító földmélyi erőt. Az Etna emberemlékezet óta működő vulkán – a rómaiak Vulcanus isten kovácsműhelyének tekintették -, kitörése folyamatos fenyegetést jelent a környező házakra nézve. Csontváry két képén is füstöt ereget. Azon a télen, amikor ott jártam, szintén kitört.

A kép alapgondolata, nézőpontja, az ábrázolt napszak hasonló, mint a 3 évvel későbbi nagy Taormina-képen, de még nem az ideális. A hegy kisebb, nem nyom el mindent a képen, az alkonyi lángolás sem olyan lenyűgöző, és az előtérben álló egykorú házak sem fejezik ki mindazt, amit az antik színház romja érzékeltet. A taorminai változatok mutatják, hogy a festő addig próbálkozott, míg meg nem találta a számára tökéletes motívumegyüttest. E kép előterében rózsaszín mandulafák körében piros tetős, rózsaszín épület mereszti ránk riadt ablakszemét. (A rózsaszín uralkodik majd a színházon is.) Kissé távolabb egy, a rémülettől már elszürkült ház kapuszája üvölt a félelemtől. És mögöttük, de inkább fölöttük úszik el a szörny. Tátott torka már túlhalad rajtuk, jelezvén, hogy most az egyszer megúszták. (A cápás horrorfilmek hasonló beállításokkal élnek majd.)

A festő bevallott célja a nagy motívum megtalálása volt, így a Virágzó mandulafának a Taormina-képek közül az elsők között kellett elkészülnie. Ez a kép a legkisebb közülük. Színei tompák, fakók. A háttér télies és halott, csupasz barna földjét nem színezi sarjadó vetés. Kissé közelebb néhány csenevész, elszáradt levelű fa látható. Az előtér viszont az élet színtere. Itt már zöld a fű, a balszélen rügyező fát látni, s az örökzöld bokrok meg egy nagy fügekaktusz fölött egy virágba borult, magányos mandulafa uralkodik, mely a 6 évvel később festett Magányos cédrus gondolati előképének tekinthető.  A hegy pipál, de nem ül rá a tájra. Szinte belevész a hangsúlytalan, halványlila égbe. Hangsúlytalan, de nem kifejezéstelen. A festő a mandulavirág rózsaszínjét vetíti az égre, a füstre és a behavazott hegyre, a tavasz teljes győzelmét hirdetve ezzel. Az Etna kardhalszörnye még sehol, de a télsárkány jelen van a képen, mégpedig sokkal fenyegetőbb alakban, a sötét földárnyék által kirajzolt sárkányfej formájában, mely ezúttal nem a hegyből támad. (Bennem a Jura park tirannoszauruszának falra vetülő árnyékát idézi fel.) Bár az előtér fái mögött kúszik be a képbe, mégis úgy hat, mintha két állkapcsa közé készülne kapni a mandulafát.

Forrás: https://sites.google.com/site/jankovicsmarcell/irasaim/csontvary-evszakai/csontvary-2-

Munkácsy 1881-től dolgozott a második festményen, amely Krisztust ábrázolta a kereszten. Egyszer, munka előtt önmagát is felköttette egy keresztre (De Suse márki fényképe őrzi a jelenetet), hogy érezze a fájdalmat. Tizenöt vázlat és tanulmány után 1884 húsvétjára készült el a kép. Sedelmeyer visszahozatta a Krisztus Pilátus előtt-et Skóciából és párizsi palotája udvarán egymással szemben mutatta be a két vásznat. A siker olyan jelentős volt, hogy a kép látogatásának eseményét még Maupassant is megörökítette a Szépfiú (Bel ami) című regényében.

Munkácsy Mihály: Golgota (1884) Olaj, vászon, 460 x 712 cm

A másodbemutató Budapest, a régi Műcsarnokban (ma Képzőművészeti Főiskola) volt 1884 szeptemberében. Ekkor a festő úgy nyilatkozott, hogy most már új képre gondol, a feltámadásra, az eszme győzelmére. Ez a terve nem valósult meg, mert a magyar egyházi vezetők pénzgyűjtési akciója, a két festmény itthontartására nem sikerült. Sedelmeyer túl magas árat szabott, továbbvitette a Golgotá-t. Európai diadalút után ezt is New Yorkba mutatták be, és ezt is John Wanamaker vásárolta meg. Sorsa összefonódott a Krisztus Pilátus előtt-el 1988-ig. Ekkor, a Sotheby’s aukción egy magyar galériatulajdonos, Bereczki Csaba Gyula vásárolta meg, s Ő adta át magyar bemutatóra 2002-ig.

A Golgota nehezebb feladatot jelentet Munkácsinak, mint az első és a harmadik festmény. Azok cselekménye zárt térben játszódik, ezé a szabadban, a Koponyák hegyén. Ott az adott szűk tériség segített összefogni a kompozíciót, itt a hatalmas természeti kép szinte elnyeli a csoportot, illetve a két csoportot. Az egyik Krisztusé és a siratóké, a másik a szemlélődők és eltávozók csoportja. Itt, az árnyaltan jellemzett tömegben látjuk a legérdekesebb figurákat: a közönyös zsidó ácsot, a mellét verő, futó zsidó férfit és az ún. arab lovast, azaz a lóháton ülő titokzatos, jelképes alakot. A mű legnagyobb erénye a jellemző, a kifejező kolorit és a tájfestés. Az ég vészjóslóan ismétli a megtörtént, jóvátehetetlen drámát, amelyet mindegyik evangélista megírt, ha szűkszavúan is.

A Golgota 107 év után 1991 őszén érkezett ismét Budapest. 1992-93-ban restaurálta Szentkriályi Miklós, Lente István, Menráth Péter. 1993 húsvétján Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1993 Szent István napjától a Déri Múzeum Munkácsy-termében látható.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

A világhírű magyar festőzseni kiállítása, Pákh Imre magyar–amerikai műgyűjtő kollekciójából.

A pécsi Zsolnay Kulturális Negyed m21 Galériája általában a kortárs képzőművészet bázisa, idén azonban a világhírű magyar festőzseni kiállításának ad otthont fél éven át: a legnagyobb és legátfogóbb magánkézben lévő Munkácsy-gyűjtemény május 17-től november 10-ig tekinthető meg.

A kiállítás hétfőtől vasárnapig 10:00 – 18:00 óra között látogatható.

A kiállítást szervező Zsolnay Örökségkezelő NKft. (ZsÖK) ezzel a tárlattal tiszteleg a 175 éve született festőóriás előtt. A kiállított gyűjtemény Pákh Imre magyar–amerikai műgyűjtő kollekciójának része. Vitathatatlanul ez a legnagyobb anyagi értéket képviselő Munkácsy-magángyűjtemény, egyben a legátfogóbb is, ugyanis Munkácsy életművének valamennyi szakaszából őriz festményeket. Szerepel köztük az Ásító inas (1896), amely a legismertebb magyar festmények egyike, reprezentálva Munkácsy korai periódusát. De a művész pályaívét követve megjelennek a bibliai témájú művek, a szalonzsánerek és a késői melankolikus tájképek is.

A fotón Munkácsy Mihály: Krisztus mellképe (piros ruhás)

A kiállításon Munkácsy festményei, több rajza, tanulmánya, vázlatai és az életét dokumentáló fotóanyag is szerepel, összesen 58 mű és közel 20 fotó. Külön színfolt a kiállításban a Munkácsyt megjelenítő, más ismert művészek – például Rippl-Rónai József, Hans Temple, Halmi Artúr, Pásztor János – által készített művek csoportja.

A tárlat különlegességét az adja, hogy három kép most először lesz látható! Ezek közé tartozik Munkácsy Mihály Műteremben V. című képe, amely a festő „Műterem”-sorozatába illeszkedik. A téma kidolgozása során Munkácsy több előképet, tanulmányt készített, különösen nagy hangsúlyt fektetve a színfoltok kifejező, expressszív kezelésére. Most először lesz látható a Tanulmány az Éjszakai csavargók című képhez és Halmi Artúr: Munkácsy Mihály Párizsi műtermében című alkotása is. Ugyancsak itt debütál 6 db, korábban soha ki nem állított rajz, köztük egy rendkívül korai kompozíciós vázlat, egy késői önarckép, Liszt Ferenc arcképe és vázlatok a Golgotához.

Munkácsy Mihály (1844-1900) a legnagyobb társadalmi elismerést aratta a magyar festők között itthon és külföldön; a francia Becsületrend parancsnoka volt, műtermében arisztokraták, uralkodóházak tagjai, korának legnevesebb művészei fordultak meg. A legismertebb magyar festő itthon, és az 5 legismertebb magyar festők egyike a világban.

Zsolnay Vilmos és Munkácsy Mihály kortársak voltak, mindketten szakterületük világhírű mesterei. Alkotótevékenységük páratlan eredménye ezúttal – komplex és lenyűgöző élményt kínálva – egymás szomszédságában tekinthető meg a Zsolnay Kulturális Negyedben.

Szervezők

Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft.

Forrás: https://m21.pecsigaleriak.hu

Rippl-Rónai József (Kaposvár, 1861. május 23. – Kaposvár, 1927. november 25.): festőművész.

Vörös sapkás önarckép (1924)

Rippl-Rónai József, a híres és zseniális magyar festő születésének évfordulóján emlékezzünk művészetére ezzel a verssel!

Szabó Lőrinc – Tücsökzene: 266. Rippl-Rónai

„Ülj csak le!”, mordult rám, és máris új

papírt feszített deszkájára. Túl

a Róma villán, Kaposvár felett,

oly gyöngédség bolyhozta az eget,

mint a kabátom kékes hamva. „Ülj

csak le!”, mondta megint, „most sikerűl

félóra alatt, vagy soha sehogy!”

S már fogta a krétáit. Hónyomok

integettek, sárguló, laza fény,

a barázdákból s a karók hegyén,

arrébb meg, barnán friss-zöld erezet,

vetés vonalazta a földeket.

Néztem a tájat s a Mestert (ahogy

engemet ők): tavaszi áramok

keverték köröttünk a színeket

s mikor az arckép kikerekedett:

„Jól ment?”, dörmögte ő, s gyors ujjai

szignálták a pasztellt: „Rippl-Rónai”.

Rippl-Rónai József: Szabó Lőrinc portréja (1923, pasztellkréta papíron)

Vers és képek: Wikipédia

Szinyei Merse Pál: Léghajó

1882
Olaj, vászon, 42 x 39 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A festő egyik legeredetibb festői ötletét megvalósító kép inspirációját sógorának 1878-ban tett léghajó utazása adta. Probstner Béla egészen a Távol-Keletig eljutott léghajójával. Az optimista hangulatú festmény a gondolat, a művészet szabadságát szimbolizálja.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

A Bach-korszak, az 1848-as szabadságharcot követő Habsburg elnyomás súlyos éveiben festette Than Mór az osztrákok katonafogdosását megörökítő Újoncozás képét, melyet a szigorú cenzúra csak „Újoncozás az 1848 előtti időből” címen engedett kiállítani. Császári katonákkal szedik össze a magyar parasztlegények legjavát, asszonyok, lányok sírnak, öreg szülők búcsút intenek, gyerekek bámészkodnak – a falu apraja-nagyja együtt van az élénk, mozgalmas életképben. Than képszerkesztésének jellemző vonása, a központi elrendezés – melyet a csoportok mozdulatainak a közép felé irányuló összekomponálásával ér el – ebben a mozgalmas tömegjelenetben is érvényesül.

A festmény a Pesti Műegylet ajándéka 1863-ból. Than művészi stílusára bécsi mesterének, K. Rahlnak tanítása, színvilágára pedig az olasz művészet tanulmányozása hatott. Témáit főként a nemzeti történelem eseményeiből és a nép életéből merítette. Igen jelentős a monumentális falfestészet területén végzett úttörő munkája.

Újoncozás az 1848 előtti időkből

1861 Olaj, vászon, 126 x 191 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Festő. Than Károly vegyész bátyja. Jogi tanulmányokat folytatott Pesten, s közben Barabás Miklós növendékeként festeni tanult. A szabadságharc alatt Görgey mellett hadifestő volt. 1851-től Bécsben C. Rahl tanítványa. 1855-ben Párizsban tanult. Hazatérve a festészet csaknem minden ágát sikerrel művelte, 1857-től három évet Rómában töltött.

Első jelentős munkáját, Nyáry és Pekry elfogatása c. művét (1833, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) az elnyomatás visszhangjaként egész sor történeti kompozíció követte (A mohácsi csata, 1855; Imre király elfogja pártütő öccsét, 1857, Magyar Nemzeti Galériában; Vitéz János a latin nyelvre tanítja Hunyadi Jánost, 1882; Pázmány Péter tollba mondja műveit, 1885; stb.). 1860-ban Pesten telepedett le. 1864-től Lotz Károly mellett a pesti Vigadó falképein dolgozott, s ez időtől kezdve egyik legelismertebb freskófestő. Fata Morgana c. képe 1867-ben sikert aratott a párizsi Salonban. 1873-ban első díjat nyert a történeti festménypályázaton.

Az 1880-as években Olaszországban élt. 1890-től a Magyar Nemzeti Galéria képtárának őre. 1896-ban rövid ideig az Országos Képtár igazgatója volt. Történeti képein kívül portrékat (Liszt Ferenc, Deák Ferenc; Hampelné Pulszky Polyxena; Önarckép; A nap szerelme a délibábbal, 1866; Priamus Hector holttestével, 1877; Jelenet Az Ember Tragédiájából; valamennyi a Magyar Nemzeti Galériában), egyházi témájú festményeket (Mater dolorosa, Szent Cecília, 1868, Magyar Nemzeti Galéria), életképeket (Olasz életkép, 1860; A jósnő, 1861; Stella, 1863; Fürdő leány, 1880, stb.) és falfestményeket (Vigadó; Magyar Nemzeti Galéria lépcsőháza, Lotz Károllyal, 1874; Operaház előcsarnoka stb.) is készített akadémikus stílusban.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

A bécsi tanulmányai után hazatért fiatal Lotz Károly friss szemlélettel fogott a magyar táj és népének ábrázolásához: kitűnő megfigyeléseivel jóval megelőzte korát. Viharos alföldi képei ugyan zömmel még a romantikában gyökereznek, de drámaiságuk, változatos komponálásmódjuk és főként a valóságból ellesett színeik Lotz egyéni törekvéseit igazolják: jól példázza ezt 1862-ben készült “Ménes a zivatarban” c. festménye is. Plasztikusan gomolygó felhőit, találó lóportréit, a pusztai ember sajátos életérzését magyar kortársainak egyike sem volt képes hasonló színvonalon megragadni.

Emellett Lotz falképei is jelentősek, hiszen az akkori Magyarországon még kevéssé művelt műfajban ő mutatta meg falfestményei impozáns sorával, hogyan kell együttműködnie építésznek és festőnek ahhoz, hogy igazán egységes műalkotás jöjjön létre.

Lotz Károly: Ménes a zivatarban, 1862 | Olaj, vászon, 126,5 x 191,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Lotz Károly (Bad Homburg vor der Höhe, Hessen tartomány, 1833. december 16. – Budapest, 1904. október 13.) német származású magyar festőművész, a 19. századi akadémikus magyar fal- és portréfestészet jelentős képviselője.

Német apjának korai halála után magyar származású anyja hazajött kisgyermekével szülőhazájába, Magyarországra. Szobrásznak készült, majd festeni tanult Marastoni Jakabnál és Weber Henriknél. 1852-ben Bécsbe ment, ahol K. Rahl tanítványa, majd munkatársa lett. Mesterével együtt számos falképet festett főúri és nagypolgári palotákban. 1864-ben részt vett a bécsi Fegyvermúzeum lépcsőházának kifestésében.

Itthoni korai képeit az Alföld romantikája ihlette, később nagy falkép feladatokhoz jutott. 1864-ben a Vigadó lépcsőházának falfestményeivel nagy sikere volt. Ezután számos főúri, állami és egyházi megrendelést kapott. 1873-ban a Vigadó éttermének 28 medaillonját készítette. 1874-ben Than Mórral együtt készítette a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházának festését. 1883-ban a Mintarajziskola tanára, 1896-tól pedig a második festészeti mesteriskola vezetője. A királyi palota elpusztult Habsburg-termének mennyezetét 1903-ban már betegen festette.

A 19. század második felének egyik legismertebb magyar mestere. Falképei a velencei barokk freskófestészet hatását tükrözik, bravúrosak, könnyedén elegánsak. Időtállóbbak finom színezésű vázlatai, vonzó arcképei és mitológiai tárgyú festményei. Ezeken gyakran nevelt leányai, Ilona és Kornélia voltak modelljei. Kornéliáról festette lányaktjait is. Számos képmása és aktja a Magyar Nemzeti Galériában található. Ismertebb alkotásai: Egyetemi Könyvtár (1875); Régi Műcsarnok (1877); Keleti pályaudvar (1884); Operaház nézőterének mennyezete (1884); Párizsi áruház (1885); MTA nagytermének két triptychonja (1887-91); Tihanyi apátsági templom (Székely Bertalannal és Deák Ébner Lajossal; 1889-90); budai Mátyás-templom (Székely Bertalannal, 1892-83); a Kúria (ma Magyar Nemzeti Galéria) nagy csarnoka (1894); az Országház lépcsőháza (1896-97); a Bazilika pillérmozaikjai, kupola- és boltívképei (1894-99).

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Festő. Münchenben és Párizsban tanult. Első képét (Gyermekek szülővel) 1873-ban állította ki Bécsben. Itt ismerkedett meg a francia festészettel, s ennek hatására Párizsba költözött. Barbizonban Paál Lászlóval és Munkácsy Mihállyal szoros barátságot kötött. Munkácsy, a francia J. Bastien-Lepage és J. F. Millet nagy hatással volt fejlődésére. 1874-től több mint egy évtizedig a nyarat Szolnokon, a telet Párizsban töltötte. A szolnoki művésztelep kiemelkedő képviselője. Ez időszakban jelenik meg művészetében az alföldi paraszttípusok friss, valószerű ábrázolása.

Deák-Ébner Lajos (Pest, 1850. július 18. – Budapest, 1934. január 20.) magyar festőművész. | Önarckép, 1883

Festői kvalitásai és a külföldnek szokatlan témák itthon és a nyugati fővárosokban is elismert művésszé tették. Művészetének legnagyobb ereje a realisztikus környezetrajz, a barbizoni iskolától tanult objektív ábrázolás volt. Monumentális, dekoratív jellegű műveinek minősége nem érte el életképeiét. 1887-1922 között Budapesten a Női Festőiskola vezetője. 1889-90-ben Lotz Károllyal és Székely Bertalannal együtt a tihanyi apátság freskóit, 1895-99-ben a Műcsarnok előcsarnokának falképeit festette. 1918-ban gyűjteményes kiállítása volt az Ernst Múzeumban. – Fő munkái: Kofák; Hazatérés a tanyáról; Nászmenet; Húsvéti körmenet; Szolnoki vásár; Fifine; Paál László képmása; Gólya a háztetőn a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak.

Deák-Ébner Lajos: Hazatérő aratók, 1881 Olaj, vászon, 94,5 x 131 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

E festmény akkor készült, amikor Deák-Ébner Párizsból évente Szolnokra járt haza, s arra törekedett, hogy külföldi tapasztalatait a magyar piktúra számára is gyümölcsöztesse.

Deák-Ébner nem vált az impresszionizmus követőjévé, de jó érzékkel alkalmazta a plein air festészet némely eredményét. A kor egyik francia mesterének, Bastien-Lepage-nak finom naturalizmusát használta fel a lokálsínek tompítására, gyöngyházfényű szürkéket és áttetsző földszíneket is alkalmazott. Levegőssé tette ezáltal a szabad ég alatti jelenetet, amelyhez igen sok, eleven rajzvázlatot készített.

Az előtér nőalakja – kötényében a kévével – sudár tartásával az aratás ünnepének jelképe is lehetne. A munkából való hazatérés hangulata: pillanatfelvétel, kedves, beszédes jelenet, a táj, a közelgő alkony őszinte, meghitt. Aki valaha tanúja volt az ilyen jelenetnek, tudja: mennyi artisztikum, öntudatlan szépség, rátartiság és kacérság nyilatkozik meg a paraszti élet alakjaiban. A többi zsánerfigura sem plasztikusan-népies szereplője a képnek. Hiszen természetes epizódja a népéletnek a csípőre tett kezű menyecske feleselése a legénnyel vagy az ugató kutyát kővel riasztgató, patakpartról bámészkodó nők alakja.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Mantegna illuzionisztikus módszerét Correggio teljesítette ki a 16. századi monumentális festészetben. A pármai dóm kupolájának freskóján, amelyet 1530-ban fejezett be, Mária mennybevitelét jelenítette meg. A freskón látszat-architektúrát csak a tambur zónájában alkalmazott, az ablakok vonalában körbefutó festett mellvéd formájában. Ez előtt sorakoznak az apostolok, Mária temetésének résztvevői és a mennybevitel csodájának tanúi. Fölöttük lebeg felhőkön Mária és az angyali kíséret, amint sodró lendülettel emelkedik az ég felé. Máriát a mennyek országából aláereszkedő ótestamentumi szentek fogadják, akik egyfajta magasba emelkedő tölcsért formázva hódolnak előtte. Ez a felhőtölcsér aszimmetrikusan áll a kupolában: középpontja a boltozat csúcsához képest előbbre tolódik. A ferde nézet oka az, hogy a kupolaképet Correggio a szentélylépcső aljában elhelyezkedő nézőpontra komponálta, ahonnan a csoport függőlegesnek látszik. A mennyei sereg a perspektivikus rövidülés és a kontúrokat feloldó levegőperspektíva révén hihetetlen magasság érzetét kelti, s a legfelső alakok már a mennyei fény, az empyreum ragyogásába olvadnak. Ezen a ponton áll a szokatlan rövidülésben ábrázolt Krisztus, aki anyja elé járul, hogy a mennyekben neki szánt helyére vezesse. Correggio művészi teljesítményének nagysága elsősorban abban áll, hogy festészete az illuzionizmus eszközeivel a kupolát valóban föld és menny találkozásának helyeként hiteti el. Művészi megoldását a barokk kupolafreskók közvetlen előzményének tekinthetjük, amely évszázadokon keresztül mintát adott a festőknek.

Forrás: Sulinet Tudásbázis

Coreggio: Mária mennybevitele (1526—1530)

Correggio, teljes nevén Antonio Allegri da Correggio (Corregio, 1489 augusztusa – Correggio, 1534. március 5.) az érett reneszánsz egyik legkiválóbb, rövid életű, de fényes karrierű itáliai festője. Művészetét a ritmus, a testtömeg ábrázolásának képessége, a színhasználatának frissessége és a fény-árnyék hatások megújításának technikája jellemezte.

Szöveg és kép: Wikiwand

Amikor a világ legnagyobb olajfestménye után kutakodtam, biztos voltam benne, hogy Olaszországba vezet az utam. Nagyot tévedtem, nagyon meglepődtem, ez a páratlan műkincs Magyarországon található. Nevezetesen az esztergomi bazilikában, még egy „leg” kíséretében. Ugyanis a bazilika, a 100 méter magas Nagyboldogasszony– és Szent Adalbert-főszékesegyház Magyarország legmagasabb épülete. (Már nem sokáig, a budapesti Kopaszi-gátnál épülő MOL-székház 120 méter magas lesz.) És toldjuk meg még egy meglepetéssel, a bazilika klasszicista és óegyiptomi (!) stílusban épült. Nézzük csak meg oldalról, a két pülont (kettős kapubejárat). Találjon valaki még egy ilyen stílusú építményt a világon.

A bazilikába betérve megpillanthatjuk a gigavásznat, a főoltárképet. Michelangelo Grigoletti (1801-1870) velencei művész munkája. Mérete 13,5 x 6,6 méter, 90 négyzetméter. A főoltár szobrait Pietro Bonanni készítette. Az oltáron álló négy márványszobor, Szent Márton, Szent Gellért, Szent Adalbert és Boldog Mór pécsi püspök. A szentek mindegyike magyar, illetve pannóniai vonatkozású.

Michelangelo Grigoletti: Mária mennybevétele

Az oltárkép Mária mennybevételét ábrázolja, angyalkák koszorújában. Más felfogás szerint az angyalok elragadják a földtől. A katolikus egyház súlyt helyez arra, hogy a Szűzanya földi életének befejezése után testével-lelkével együtt szállt a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. A testével-lelkével együtt kifejezés a teljes üdvösséget jelenti. Krisztus is testi valóságában támadt föl, és az örök életbe mindenki csak a test és lélek egységében juthat. Ezt szimbolizálja a festmény. És innen eredhet a „testi-lelki jóbarát” szép kifejezésünk.

A festmény szinte azonos a velencei Basilica di Santa Maria Gloriosa (Dicsőséges Szűz Mária temploma) oltárképével, amelyet Tiziano festett. Ez szolgálhatott mintául Grigolettinak. Bár az 1548-ban készített kép „csak” 6,9 x 3,8 méter.

Láng Róbert – EuroAstra