A Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakának képeit hozta el a Magyar Nemzeti Galéria C épületének III. emeleti kiállítótermeibe, ahol 2016. január 29-től május 1-ig tekinthetik meg a látogatók. Az itt látható gyűjtemény még soha nem hagyta el Oroszországot! – mondta Nyikita Nyikolajevics Koritin múzeumigazgató.

A sajtó képviselőit pedig Gergely Mariann kurátor vezette végig az orosz avantgárd tárlatán. A gyűjtemény története is különleges, mert a Jekatyerinburgban őrzött képeket több helyről vásárolták meg. A múzeumot 1936-ban hozták létre, akkor a város szovjet neve Szverdlovszk volt. .

A Magyar Nemzeti Galéria termeit e célra rendkívüli design-nal látták el, hogy a műtárgyak történetét és az orosz avantgárd összes irányzatát profi módon „tálalják” a nézőknek. A művek keletkezésének korszaka igen bonyolult az 1905-ös forradalomtól kezdve 1925-ig. Az orosz művészek kezdettől fogva a forradalom mellé álltak. A Közoktatási Népbiztosság (Narkomprosz) moszkvai képzőművészeti osztályán 1918-ban egybegyűltek az orosz avantgárd művészek, hogy a kiállítások népnevelési elveit megvitassák. Anatolij Lunacsarszkij népbiztos kétmillió rubelért vásárolt a művészeti alap számára kortárs alkotásokat, amelyeket 1920-ban bemutattak A modern festészet összes irányzata című kiállításon. A művészek központokat, tanműhelyeket hoztak létre, amelyekben új formanyelvekkel kísérletezhettek. Jekatyerinburgban képzőművészeti főiskola is működött. Egyedi és különleges művek születtek. Nyugat-Európa hamar felfedezte őket, ugyanis akár figuratív, akár nonfiguratív műveket alkottak, a kifejezésük és a formájuk sajátosan oroszos maradt.

A bevezető részben hagyományos orosz ikonokat látunk, s mellettük függ a falon Vlagyimir Tatlin konstruktivista reliefje. Az ikon – magyarázza Gergely Mariann – az orosz háztartásokban hétköznapi spirituális tárgy, amolyan házi oltár volt. Stílusa, formája évszázadok óta változatlan, sokáig az orosz művészetek mintájául szolgált.

Az első szekció képeiben felismerjük a kimondottan orosz neoprimitivizmust Mihail Larionov és Natalja Foncsarova, valamint Olga Rozanova képein. Néhány festményt, mintha fametszet volna, humoros, erős vonásokkal körvonalazták. A művészek köré csoportosult irodalmárok (pl. Majakovszkij) hasonlóan igyekeztek a polgári környezetet kigúnyolni. A forradalom szakított a nyugati formakinccsel, nem fennkölt világot, hanem az orosz egyszerűséget ábrázolta.

Vaszilij Kandinszkij egészen más, új, nonfiguratív világot képviselt, a többieknél idősebb, jogvégzett ember volt. Münchenben megalakította a Falanx művészcsoportot. Der blaue Reiter című híres műve az expresszionizmus kezdete. Németországban kísérletezett új mondanivalóval, majd az első világháború végén hazament Oroszországba, ahol funkciót kapott, konstruktivista művészként dolgozott. 1920-ban azonban visszatért Németországba, és a dessaui Bauhaus egyik professzora lett.

A jekatyerinburgi múzeum gyűjteményében az orosz avantgárd csaknem valamennyi irányzata szerepel egy-egy fő művével. Ilyen a kubizmus, kubofuturizmus, neoprimitivizmus, szuprematizmus vagy a konstruktivizmus. Kiemelkedő művészcsoport a Káró Bubi kör. Sajátos orosz gúnnyal mutat be robusztus, szögletes alakokat, a polgári világ maradékait. Tagjai között találjuk Alekszandr Kuprint, Arisztarh Lentulovot, Ilja Maskovot és Robert Falkot. Maskov emlékezetes festménye a Nő tükörrel. Erőteljes színeik hasonlatosak a francia fauve-ok (vadak) munkáihoz. Az orosz kubisták általában Franciaországban tanultak, bár az oroszos stílust megőrizték abban, ahogyan a síkokat felbontották és áthelyezték. Magukat kubofuturistáknak nevezték. Az orosz avantgárd egyik büszkesége Kazimir Malevics, aki Petrográdban a szuprematizmust képviselte 1915-ös nagy kiállításukon. A szupremusz kifejezés a mindenek fölöttiséget hirdette a vityebszki művészkörben. Ott találjuk Olga Rozanovát, Ivan Kljunt és Ljubov Popovát. Az 1915-ös kiállításon támadt a nagy ellentét Malevics és Tatlin között. Utóbbi az első internacionálé emlékművét alkotta meg – látjuk egy fényképen. 1920 után egy szűk társaságban a produktivizmust dicsőítették. A múzeum tulajdonában van a neves Alekszandr Rodcsenko Absztrakt kompozíciója is 1910-ből.

Lenin halála után mindebből csak a didaktikus elemek maradhattak, vagyis a szocreál korszaka kezdődött. 1922-ben Berlin rendezett egy kiállítást a modern orosz alkotásokból. Több orosz művész adott ihletet nyugati társainak.

Az első világháború után Oroszországban nyomor, éhezés, járvány pusztította a lakosságot. Az ideológiai harc folytatódott: a templomokat világi építményekké alakították, tornyaikat lerombolták. Megalakult a szovjet állam és berendezkedés. A művészek gyakran külföldre távoztak, s ott szereztek hírnevet (Malevics, El Liszickij).

Az utolsó szekcióban Geréb Anna filmtörténész állított össze filmeket az 1905-25 közötti néhány progresszív év alkotásaiból. Korabeli dokumentumokon látjuk a cárt, az udvari mulatságot, a forradalmat, Lenin beszédét, a templomrombolást, a háborút. Olyan művészek készítették a filmeket, mint Dziga Vertov vagy Szergej Eizenstein. Egyébként a filmek más orosz emléktárgyak mellett megvásárolhatók a Múzeum Shopban, ugyancsak az elegáns kétnyelvű (magyar-angol) kiállítási katalógus.

Dobi Ildikó -EuroAstra

Az Újragondolt Czóbel címmel megrendezett új állandó kiállítás kurátora Barki Gergely művészettörténész. A Czóbel Múzeum nagyszabású tárlata reprezentatív módon mutatja be a világhírű magyar festő szerteágazó életművét – benne több olyan alkotást is, amelyet korábban nem láthatott a közönség. A megújult múzeum a festő halálának negyvenedik évfordulóján nyitja meg kapuit.

Czóbel Béla – Mimi, 1971

Czóbel Béla (1883-1976) a modern magyar képzőművészet meghatározó, nemzetközi rangú egyénisége, aki szinte pályakezdésétől kezdve, kortársai által is elismert módon alakította a magyar festészet fejlődését és hagyta ott névjegyét az európai modernizmus több centrumában is. Már huszonhárom éves korában kiállított Párizsban, a Függetlenek Szalonjában, alapító tagja volt a magyarországi Nyolcak csoportjának, de később részt vett a berlini Brücke csoport munkájában is. Jelentős egyéni tárlatokat rendeztek a műveiből Párizsban, Berlinben és New Yorkban. 1940-ben Szentendrén telepedett le. A legnagyobb hazai közgyűjtemények mellett a világ több nagy múzeumában megtalálhatóak a művei.

Czóbel volt az első festőművész, akinek már életében múzeumot szenteltek Magyarországon. A szentendrei Templomdombon álló épület 1975-ös megnyitás óta eltelt több mint negyven évben sokan – köztük lánya, Lisa Czóbel is – hozzájárultak a gyűjtemény gyarapodásához, ám az állandó kiállítás évtizedek óta szinte alig változott. A múzeum épülete és a tárlat most teljes egészében megújult.

Az Újragondolt Czóbel című kiállítás a festő pályaszakaszait az életmű kronológiáját követve, helyszínek szekcióira bontva mutatja be a nagybányai indulásától a párizsi fauve korszakon, a Nyolcakhoz való csatlakozásának idején, majd a hollandiai éveken és a német expresszionisták körében töltött berlini perióduson át Párizsba való visszaköltözéséig, s végül az életmű zenitjét jelentő Párizs és Szentendre között ingázó hosszú időszakáig. Több, a raktár mélyéről előkerült, eddig az állandó kiállításon nem szerepelt alkotás is látható, s betekintést nyerhet a látogató néhány múzeumi főmű háta mögé is – néhány most feltárt kép ugyanis eddig egy-egy másik festmény hátoldalán átfestve, eltakarva, elrejtve szunnyadt.

A tárlat a Ferenczy Múzeumi Centrum 160 festményt és több mint 1000 grafikát számláló Czóbel-gyűjteményére épül, de mások mellett a budapesti Magyar Nemzeti Galéria, a kecskeméti Katona József Múzeum és a párizsi Julian Akadémia is kölcsönzött művet a kiállításra. A Czóbel művészetét feldolgozó riport- és dokumentumfilmek mellett interaktív információs pult is segíti az életmű teljesebb megismerését. Az állandó kiállítás egy része időről időre megújul: a bekerülő minitárlatokban az eddigiektől eltérően nagyobb hangsúlyt kapnak Czóbel grafikái, amelyeknek tudományos feldolgozására a Ferenczy Múzeumi Centrum még ebben az évben önálló programot indít.

A kiállítás videóajánlója

EuroAstra

Kapcsolódó tartalom: Czóbel Béla

Az elmúlt két és fél évtizedben – elsősorban a műkereskedelem gyors fejlődése révén – számos kevésbé ismert, sőt szinte teljesen elfeledett festői életmű került az érdeklődés középpontjába. Ugyan gróf Batthyány Gyula, Frank Frigyes vagy éppen Basch Andor neve korábban sem volt ismeretlen, a rangjuknak megfelelő értékelés sokáig váratott magára. Előfordult azonban, hogy egy-egy aukción olyan képek tűntek fel, amelyek előtt még a korszakkal foglalkozó művészettörténészek is megilletődötten, értetlenül álltak. Erdélyi Ferenc művészete ma is fehér folt a modern magyar festészet térképén, hiszen – bár az elmúlt években elvétve fel-felbukkant néhány kisebb igényű alkotása – igazán komoly művei mindmáig csupán korabeli reprodukciókról voltak ismertek.

Erdélyi Ferenc: Önarckép 1924

Olaj, karton, 45 x 37 cm, magántulajdon

Erdélyi Ferenc 1904. május 4-én született Budapesten. Már tizenkét évesen festett, s 1919-ben felvételt nyert a budapesti Iparművészeti Iskolába. Két évvel később átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Benkhard Ágostnál és Rudnay Gyulánál tanult. Képeinek komor hangulata, színeinek sötét tónusa elsősorban utóbbi mesterének hatását bizonyítja. 1923-ban megkezdte évtizedekig tartó utazásait, amelyek során szinte teljesen bejárta az európai kontinens nyugati felét, de hosszú időt töltött Afrikában és Amerikában is. Párizs után egy évig Madrid, majd Barcelona következett, azután Alexandriában és Kairóban járt. 1924-ben fél évig Algírban élt, ahol számos arcképmegrendelést kapott az ország kormányzóitól és kancellárjaitól. Utazásai során szinte valamennyi említett városban kiállítása volt, sőt 1926-ban New Yorkban és Philadelphiában is bemutatkozott. Jóval kevesebbszer szerepelt itthon: 1922-ben a Műcsarnok őszi tárlatán Barát-tanulmány című képét állította ki, 1927-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján három festménnyel jelentkezett. Pályájának egyik legnagyobb sikerét a brüsszeli Galerié d’Art Kodakban, 1927 végén rendezett kiállításával aratta, amelyről a belga sajtó, az ország jelentős kritikusai általános elismeréssel emlékeztek meg. A következő év elején visszatért Budapestre, ám röviddel ezután Svájcba, Finnországba, majd Hollandiába ment. Az 1930-as évek első felében Hágában és Amszterdamban élt. 1936 őszén holland feleségével visszatért Magyarországra, ám három év elteltével New Yorkba utazott. Végleg letelepült Amerikában, ahol a festés mellett haláláig művészképzéssel foglalkozott. Először Hágában, a Holland Művészeti Akadémián tanított, majd Pasadenában, 1945-től pedig a Dél-Kaliforniai Egyetem művészeti tanszékén. 1959-ben halt meg Los Angelesben.

Erdélyi Ferenc: Kártyázók 1926

Olaj, vászon, 100 x 110 cm, magántulajdon

Erdélyi Ferenc festészete, ahogy az újonnan felbukkant művek is bizonyítják, jól illeszkedik a húszas évek Európájában megerősödött neoklasszikus stílusirányzathoz. A tízes évek avantgárd mozgalmainak kifulladása, a formabontó izmusok lecsendesedése után a festők jelentős része a múlt elutasítása helyett éppen a tradíciók tiszteletét hangsúlyozta. A hagyományos témák és ikonográfiai típusok újraélesztése, a realisztikus megformálás és a precíz rajz egy új, persze modernebb – Cézanne és a kubizmus tanulságait felhasználó – akadémizmus, egy igazi „múzeumi” festészet kialakulását eredményezte. Magyarországon Szőnyi és a köré csoportosuló fiatalok, zömében a 19. század utolsó évtizedében született generáció legjobbjai váltak az irányzat prominens képviselőivé. Erdélyi – bár csaknem tíz évvel fiatalabb volt náluk – sokukkal találkozhatott a főiskolán, hisz többek között Aba-Novák, Paizs Goebel és Patkó is hallgatója volt 1920 körül az intézménynek. Most bemutatott, 1922-es önarcképe is – mind felfogásában, mind stílusában – a Szőnyi-kör öntudatos művészarcképeit idézi. Klasszikus beállítás, erőteljes fény-árnyék kontrasztok, Rembrandt műveit idéző kolorit, s persze a festők hagyományos attribútumaként alkalmazott barettsapka – mindez jól ismert Aba-Novák, Szőnyi, Patkó és Derkovits korabeli önarcképeiről. Erdélyi neorealizmusa teljesen tudatos, autonóm fejlődés, nem pedig felszínes stíluskövetés eredménye volt. Feltehetően kivételes manuális készsége, rajztehetsége is ebbe az irányba terelte.

Erdélyi Ferenc: Zenehallgatás, 1928: 29

Egyike volt az elsőknek, akik írásban is kifejtették nézeteiket az új stílussal kapcsolatban. 1922-ben, az Új Kultúra hasábjain rövid tanulmánya jelent meg A neoklasszikus megindulás képzőművészetünkben címmel. Sorai jól illusztrálják Erdélyi generációjának nézeteit, a meghaladni kívánt izmusokkal kapcsolatos kritikákat: „A mostani fiatalok már nem kiabálnak forradalmat, már nem követelik a tradíciók teljes eltörlését, hanem inkább a tradícióhoz fordulnak igazságot keresni, erőt nyerni nehéz vállalkozásukhoz.” Erdélyi műveivel kapcsolatban a korabeli kritika is szinte kivétel nélkül a klasszikus hagyományok megújuló továbbélését emelte ki. Hangsúlyozták rokonságát Brueghel, Rembrandt, Greco és Goya művészetével, kiemelték képeinek drámai erejét, előadásának kendőzetlen egyszerűségét. Témáit – mint a most bemutatott képek is bizonyítják – általában az egyszerű emberek életéből merítette, súlyos, plasztikusan megformált alakjaik sokszor a szenvedés valamely végletes helyzetében jelennek meg. Koloritja visszafogott, sötét alapszövetéből erősen szólalnak meg a világos színfoltok.

Erdélyi Ferenc művészetének megismerése, elemzése és értékelése csak most indulhat meg, hiszen munkái mindeddig lappangtak, s ma is csupán néhány főműve vált ismertté. Az elkövetkező időszakban azonban – az elmúlt évtized tanulságai alapján – bízvást remélhetjük, hogy itthon és külföldön sorra bukkannak elő alkotásai. így rövidesen tisztább és precízebb képet rajzolhatunk a hazai neoklasszicista irányzat egy több mint fél évszázad óta elfeledett alkotójáról.

Forrás: Molnos Péter – Artmagazin 2004/2. 36-37 o.

Jómódú polgári családból származott. Kezdetben művészettörténetet tanult Bécsben és Münchenben, eközben kezdett rajzolni. 1892-ben Hollósy Simon magániskolájában akadémiai felvételre készült, majd 1893-ban Párizsban a Julian-akadémián tanult. 1895-ben újra Münchenbe utazott, 1896 nyarán nagy ambícióval dolgozott Nagybányán, de a rajznak elsőrendű fontosságot tulajdonító festésmódja a korábbihoz hasonlítva nem változott (Imádkozó bányászok, 1896). Csak a következő nagybányai nyár során döbbent rá a plein-air festés valódi sajátosságaira, s vette észre a szín fontos szerepét. A Rozsály oldalában levő erdésztanyán, az Izvorán festett magányosan hónapokon át. A nagybányaiak kiállításán bemutatott 27 festménye komoly elismerést hozott, különösen hatalmas tájképe az Est a havason. Utoljára 1898-ban dolgozott Nagybányán. Részt vett ugyan a harmadik csoportkiállításon 1900-ban, a Műcsarnokban, de már egyik beküldött képét sem Nagybányán festette. Ezután hosszú ideig csak rajzokat készített: zsánerjeleneteket, tájat, s végül – elsősorban – arcképet. Lázár Béla 1911-ben megjelent tanulmányában fényt derített a változás okára. „Igen szorgalmasan dolgozott, de elégedetlen volt az eredménnyel. Társainak kolorisztikus kifejező ereje egyre gazdagabban bontakozott ki, ő maga csak formát látott, s minél jobban erőltette a színlátást, annál jobban összezavarodott.” Végül – Glatz saját megítélése szerint – a Balatonvidék párás atmoszférája segítette a magára találásban (Birkózó fiúk, 1901). 1908-ban a MIÉNK törzstagjai között volt. 1910-ben a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítást, 1912-ben a nagybányai jubiláris tárlatra elküldte ifjúkori, nagy sikert aratott műveit. Ekkorra azonban már végleg eltávolodott a nagybányaiak problémakörétől. Bájos – sokszor már édeskés – gyermek- és női arcképeket és negédes hangulatú népi életképeket festett, kedvét lelte a népviseletek részletező ábrázolásában. 1914-ben Szinyei Merse Pál javaslatára meghívták a Képzőművészeti Főiskola alakrajz-tanárának, 1938-ig tanított a Főiskolán. Az 1920-ban alakult Szinyei Merse Pál Társaság egyik alapító tagja volt. A társaság 1925-ben, Londonban (Royal Academy) rendezett kiállításán Glatz két festményét több kritika kiemelte. Ugyancsak jó sajtóvisszhangja volt az 1925-ben, Berlinben rendezett magyar kiállításon bemutatott festményének. A felszabadulás után Kossuth-díjat kapott. 1953-ban az Ernst Múzeum rendezte meg gyűjteményes kiállítását.

Glatz Oszkár (Budapest, 1872. okt. 13. – Budapest, 1958. febr. 23.)

Glatz Oszkár: Birkózó fiúk, 1901

Glatz Oszkár: Est a havason, 1897

Glatz Oszkár: Fahordók, 1898

(Pálosi Judit) A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa, MNG, Bp., 1986, 169-170. oldal

A világi műfajok között a barokk korszakban kétségtelenül a portré volt a legnépszerűbb. A jó portré nem csupán az adott személy külsejét, fizikai vonásait adja vissza, hanem társadalmi rangját, szellemi beállítottságát, modern kifejezéssel imázsát is. A XVII. századból szép számban maradtak fenn egész alakos, reprezentatív képmások és a nemesi családok felmenőinek arcképeit magukban foglaló ősgalériák. A portréfestészet hazai keresettségét jelzi, hogy a XVIII. század elejének legtehetségesebb magyar festője, Mányoki Ádám is e műfajban bontakoztatta ki tehetségét. Működésének németországi és hollandiai színterei révén jól ismerte az arcképfestés divatos irányzatait, s e tudását kamatoztatta akkor is, amikor 1712-ben Gdańskban megfestette II. Rákóczi Ferenc híres képmását. Későbbi magyarországi tartózkodása idejéből való Ráday Pál arcképe (1726-27), amely viszont merevebb beállításával, az arcvonások visszaadásának tárgyilagos realizmusával a helyi, provinciálisabb ízű portréfestészet elveihez igazodik. A nyugati minták nyomán kialakult reprezentatív portrétípus felfogását képviseli Mária Terézia 1740-41 körüli arcképe. Az egész alakos kivágás, a pilaszteres háttér-architektúra, a kőváza és az alak mögötti drapéria színpadias elrendezése a modell hatásos, méltóságteljes megjelenésének eszközei. A tartás és a részletek festőisége – például a csillogó selyemruha csodás anyagszerűsége vagy a hermelinbéléses aranybrokát palást mozgalmas elosztása – oldja a hagyományos séma merevségét, eleganciát és könnyedséget kölcsönöz az ábrázolásnak. A XVIII. század folyamán az arcképfestészet mind kifejezésmódját, mind megrendelői körét tekintve egyre differenciáltabbá vált. A felvilágosodás jegyében fogant értelmiségi portré példáját Kollár Ádám Ferenc, a bécsi császári könyvtár igazgatója, a jezsuitából lett udvari történész 1779-ből származó arcképe mutatja. Az egyszerű öltözet, a modell kezében látható könyv, az asztalon pihenő írószerszámok az olvasó, gondolkodó ember attribútumai. A dinamikus tartás és a nyílt, határozott tekintet tettre kész, intelligens férfi képét mutatják. A Sopronban letelepedett Dorffmaister István festészetében a XVIII. századi polgári arckép jellemző vonásai mutatkoznak . Hochenecker János kádármester képének puritán képi világába a karok tartása, a fej fordulata visz némi mozgalmasságot. A mű szerényebb ábrázolóeszközei ellenére is kitűnik remek karakterábrázoló-képességével.

Dorffmaister István: Hochenecker János kádármester, 1770-es évek. Soproni Múzeum

Joseph Hauzinger: Kollár Ádám Ferenc, 1779. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok

Bécsi festő Auerbach köréből: Mária Terézia mint magyar királynő. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Írta: Jernyei Kiss János

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (182. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

Főleg egyházi festőként, oltárképek, stációsorozatok festőjeként tartják számon Mezőkövesd alkotóját.

Takács István (1901-1985)

Mezőkövesden, törzsgyökeres matyó parasztcsaládban született. A gimnáziumi érettségi után Pestre került az Iparművészeti Iskolába. A festészeti szakra iratkozott be, keserű nélkülözésekkel küzdötte magát előre. Öt évet töltött itt el alapos munkában, mesterségének minden fogását elsajátítva.

Származása meg is magyarázza művészetének egészen egyéni és kiváló tulajdonságait: színeinek ragyogó pompáját, dús változatú skáláját. Fajtájától örökölten azt a szédületes fantáziát is, ami különösen nagyobb méretű képeit jellemzi, de innen eredeztethető stilizáló képessége is, ami kisebb festményein tűnik ki, főképpen matyó madonnáin. Egyházművészetét mélyen vallásos szellem és a barokk ízlés mesterkéltségtől mentes átélése jellemzi. Színének drágakőszerű ragyogása, pompás muzikalitása, nagyszerű érzékkel való adagolása, kompozícióinak egyensúlyban tartott megbonthatatlansága, mozgalmas vonalvezetése, szinte kimeríthetetlen képzelőereje mind eleve meghatározta, hogy a barokk templomok festője legyen, s valóban alig van festőnk, aki megközelítőleg is annyira átérezné a barokk lelkiségét, mint ő.

Mindezt maga is érezte, s ezért lépett az egyházi festő – kevés mai dicsőséget nyújtó – pályájára. Az egyházi festő misszionárius, ő írja ecsetjével a “szegények bibliáját”, ő hirdeti színeivel a szegényeknek az evangéliumot, amit életcéljául maga is megfogalmazott.

Különösen bravúros mennyezetképeit látványos gazdagság, magasban lebegő tömegek, égbenyúló távlatok és a föld könnyed összekapcsolása jellemzik. A bibliai és a földi szereplők fölött mindig nyitva áll az ég, az egyház és hazánk szentjeivel.

Tökéletes folytatója volt a legnagyobb barokk mestereknek. Képeit gazdag képzelettel helyezte el korunk templomaiba, keze nyomán a templomok falai látszólag megnyíltak és szabad kilátást nyitottak az égi magasságokba. Külön fejezetet érdemelnének még gyönyörű szép matyó madonnái, melyeken a népi ízlés stilizáló művészi bravúrral fémjelzi nem mindennapi tehetségét.

Főműve az egri bazilika két kupolafestménye és a magyar stáció képei. Az első kupolafreskója a magyarság hódolatát mutatja be a Teremtő előtt. A nagykupola freskóján az apokalipszis eseményeit egyesíti a művész egyetlen képbe és vetíti a szemlélő elé. A művésznek ez az alkotása az ihletnek, a tudásnak, az érzésnek és a mesterségnek olyan szerencsés elegye, amelyben az ecset valóban varázspálcának bizonyult.

Jelentős megbízatásokat kapott a váci és a szombathelyi székesegyházban is. Aki az általa festett több mint kétszáz templomot meg akarná ismerni, annak az egész országot be kellene járni, de megérné a fáradtságot. Északon Sátoraljaújhely, délen Bajaszentiván, keleten Besenyszög, nyugaton Bozsok. Közben természetesen szülővárosának két temploma, ahol szétáradt tehetsége és semmit nem hagyott üresen.

Művészetét nem vitte külföldre. Jó ezt felidézni most, amikor bizonyos fölénnyel kezdik szembeállítani az európaiságot a nemzeti gondolattal.

Állította: „A feladat nem az, hogy Magyarországra a művészetet behozzák, hanem, hogy itt művészetet, éspedig magyar művészetet kell teremteni”. Ezért festett főleg magyar szenteket, magyar embereknek. Mikor pedig 1956-ban biztatták, hogy hagyja el az országot, nyugaton néhány év alatt meggazdagodhat, azt válaszolta, hogy „amíg Magyarországon, a saját hazámban egy darab száraz kenyerem lesz, nem megyek külföldre foszlóskalácsért”.

Munkáiba belevitte szívének egész melegségét, vallásos áhítatát, az egész lelkét, hogy maradandót alkosson. Nem tikkadt el az izmusok útvesztőiben, a sablonok, a dekadencia beteges álmokat hajszoló küzdelmeiben. Lelke mélységének megérző ereje, érzelmi gazdagsága, nagy őszintesége (mely mentes volt minden filozofikus kiagyalástól), mély vallásossága, technikai készsége emelik az egyházművészet legjobbjai közé.

Takács Istvánt a freskó éltette. Fogyatkozó erővel is, látástól vakulásig dolgozott, sokszor dideregve a hideg templomokban. A hozzáértők az ország legnagyobb későbarokk festőjének tartják, de ő szerény, talán túlságosan is szerény jellem volt. Nem dörgölődzött sem az egyházi, sem a világi hatalmasságokhoz. Ezért nem is akadt közülük művészetének igazán jelentős támogatója. Egyéniség volt, ezt nem adta fel soha. Művészete és elvei nem képezték alku tárgyát. Soha nem bírált másokat. Az időre bízta a döntést, ami érték megmarad, ami divat elmúlik?

A sikerről így vélekedett: “A siker kívülről érdekesnek látszik. Nekem nem jelent semmit. Nem a sikerre vágyom, hanem igényre van szükségem. Arra, hogy érezzem, a munkámra szüksége van valakinek, hogy megértik, s freskóim prédikációként hatnak, sőt valamivel többek is annál. A szó elszáll, azt a napi gondok elfeledtetik, de én azt szeretném, hogy képeim újra áhítatot váltsanak ki, és az ég felé emeljék, reménységgel töltsék meg az emberek lelkét.”

Szárnysasoltárterv a mezőkövesdi régi templom szentélyébe /40×38 cm, vegyes technika, karton/Az egyházi festészet azonban csak egyik – meghatározó – oldala művészi tevékenységének. S hogy az egyházművészeten kívül a festészet egyéb területein is az elsők közé tartozott, bizonyítják ezeken a területeken elért nagy sikerei. A matyóföld és népe iránti szeretete érződik azokon a képein, melyeken a matyó világot örökítette meg, amilyennek fiatalon megismerte, s ahogyan a művész szemével látta a népviseletet és a parasztság életét.

Talán nincs is olyan alkotása – legyen az egyházi vagy világi témájú, gyermekét tartó Madonna, vagy csoportkép a dolgozó parasztok életéről -, amelyekben ne lenne valami jellegzetesen matyó, ha másban nem, a színek bámulatos harmóniájában. Kiemelkedő szerepet vállalt a matyó hagyományok megőrzésében, a matyók életének, környezetének hiteles bemutatásában. Így mentette meg festészetében azt a színpompás világot, mely ma már csak múzeumi látványosság.

Mintha az Isten napja teljes pompájában ragyogna ezeken a képeken. A színek élnek, világítanak, és hirdetik hitét az élet örök értelmében, bizalmát az emberekben.

A színek sajátosan az övéi, ez az, amikor az ő festészete valahogy más, mint a reneszánsz – és más, mint a barokk. Talán úgy lehetne mondani, hogy a szó klasszikussá érlelt értelmében matyó.

Takács István nem volt modern festő abban az értelemben, hogy nem hódolt be különféle tiszavirág-életű izmusoknak, de modern annyiban, amennyiben modern a minden idők tanulságait és szépségeit magában egyesítő örök művészet, és minden idők minden emberéhez szólván, a mai ember számára is megvan a maga mondanivalója.

Vallotta: „a tiszta hitelű művészet a testnek tápláló kenyér, a léleknek tisztuló felszabadulás”.

Bán József

Dala József és Takács István születésének 100. évfordulója tiszteletére rendezett gyűjteményes kiállítás katalógusa alapján.

Tartalmas életművet hagyott maga után, melynek egy részét meg lehet tekinteni a 2012 decemberében megnyílt Takács István Gyűjteményben, a mezőkövesdi Városi Galéria épületében.

Forrás: Mezőkövesdi Városi Könyvtár

Somogyi Győző festő- és grafikusművésznek nyílt kiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A képzőművész a tárlat szellemiségével összhangban lóháton, két hagyományőrző lovashuszár kíséretében érkezett a március 14-i kiállításmegnyitóra.

Somogyi Győző maga is lovasember, könyveinek egy részében pedig már korábban is megjelent a huszárábrázolás. A magyar történelem folyamatának főszereplője így ebben a grafikai sorozatban kizárólag a lovaskatona, a honfoglaló lovasoktól a középkori lovagokig, a mohácsi csata vezéreinek ábrázolásáig, a koronaőrző bandériumok huszáráig.

A megnyitó ünnepségen a szentegyházi huszárdalárda üdvözölte a jelenlévő vendégeket, majd a múzeum Tolerancia termében megnyílt a Száz magyar lovas című tárlat, ahol Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. A megjelent vendégeket Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte. A tárlatot Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója nyitotta meg; az eseményen fellépett a szentegyházi huszárdalárda, Haáz Sándor vezetésével.

Somogyi Győző (Budapest, 1942. július 28. – ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar grafikus és festő kiváló művész. A magyar történelmi viseleteket, a népi építészetet kutatja és rajzolja. Az 1970-es években kijutott Párizsba, Rómába, Romániába, legnagyobb hatást gyakorolt művészetére az 1980-as görög útja. 1973 óta rendez grafikai kiállításokat, és ettől az évtől kezdve a Művészeti Alap és a Magyar Képzőművészeti Szövetség tagja. 1975-ben kilépett az egyházi rendből és szabadfoglalkozású képzőművész lett. 1980 óta elsősorban fest. 1985 óta Salföldön gazdálkodó. 1997 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2004 óta elnökségi tagja. A Káli-medence Környezetvédő Társaság tagja. Közel száz egyéni és csoportos kiállításon vett részt itthon és külföldön. Munkásságát számos díjjal jutalmazták, a többi közt Munkácsy-díjjal (1988) és Kiváló Művész kitüntetéssel (1997). Munkái megtalálhatók Budapesten, Miskolcon, Kecskeméten, valamint hazai és külföldi gyűjteményekben. Művészetének témáit a természetből, a mindennapi életből, a Bibliából és a hadtörténelmi eseményekből meríti. Hagyományos ikonszerű történelmi-népies stílus jellemzi, de a 20. század stílus irányai, köztük a konstruktivista művészet is hatást gyakoroltak rá, főleg tájképfestményeire. Legnagyobb alkotása a100 magyar hadtörténelmi személyiség arcképének megfestése (1986–1996), amely eredendően A magyar hősök arcképcsarnoka címen jelent meg kiállításokon és könyv alakban.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

Igazi csemegét kínál a várpalotai Thury-vár a képzőművészet szerelmeseinek 2016-ban. Két nagyszabású kiállítás lesz látható tavasz közepétől szeptember végéig a vár márványtermében.

Április 1. és június 27. között Rippl-Rónai Józsefnek (1861-1927), a modern magyar festészet egyik vezéralakjának harminc művéből rendezett kiállítást láthatja a közönség.

A posztimpresszionizmus és szecesszió meghatározó művészegyéniségének gazdag színvilágú, dekoratív festményeit, pasztellképeit a Magyar Nemzeti Galéria, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, valamint a székesfehérvári Városi Képtár és Deák Gyűjtemény kölcsönözte a tárlatra.

A tengerentúlról érkezik a turistaszezon közepétől az a kollekció, amely július 1. és szeptember 30. között tekinthető meg a Klasszikus európai modernizmus: Picasso, Dali, Matisse, Braque és a többiek címmel a New York-i Csikós Nagy Zsuzsanna műgyűjtő, galériatulajdonos gyűjteményéből.

A tárlaton az európai modern festészet legnagyobb művészeinek – Picasso, Dali, Leger, Chagall, Braque, Miro és Matisse – 27 alkotása látható. Az egyedi rézkarcok és litográfiák az expresszionizmus, kubizmus, futurizmus és szürrealizmus világát mutatják be a látogatóknak.

A századelő stílusújító törekvései – Rippl-Rónai József művészete című kiállítást 2016. április 1-jén, a Thury-vár Márványtermében Dr. Plesznivy Edit művészettörténész nyitotta meg.

Rippl-Rónai József (1861-1927) a magyar festészet kiemelkedő alakja Kaposváron született. Művészi pályafutása kis kanyarral indult. A pécsi Arany Sas Patikában és Kaposváron az Arany Oroszlán Gyógyszertárban volt patikussegéd, majd Budapesten gyógyszerész mesteroklevelet szerzett. 1882-ben Zichy Ödönnél házitanitóskodott, majd 1884-től a müncheni Művészeti Akadémiára járt. 1887-ben német feleségét és gyermeküket itthon hagyva Párizsba ment, és Munkácsy Mihálynál tanult, később segédje tett.

Festészetén eleinte meglátszott mestere hatása, akinek stílusát utánozta. Franciaországi tartózkodása alatt ismerkedett meg az új stílusirányzatokkal. 1900-ban hazatért, majd Kaposváron telepedett le. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre csoportnak, és részt vett a Nyugat mozgalmában is. 1908-ban vásárolta a Róma-villát Kaposváron. Élete jelentős idejét töltötte házában és a villa parkjában található műtermében, amelyek ma emlékmúzeumként működnek. Rippl-Rónai Józsefet a posztimpresszionista és szecessziós törekvések legnagyobb magyarországi képviselőjeként tartják számon.

Festészetére gazdag színvilág, stilizáló vonalak és dekorativitás jellemző.

Az 1900-as évek elején finom pasztell technikájú képeket festett. Művein a kisváros életét mutatja be: a szobabelsők intim világába helyezett kisvárosi embertípus, stilizált karakterek, mint a Mózes-szakállú édesapja, a nagyorrú Piacsek bácsi, migrénes fiatal hölgyek, rokongyermekek lettek Rippl-Rónai képelnek szereplői. E képeken kezdett magára ismerni a magyar közönség,

Rippl-Rónai emberi kötődéseire alapozott művészete számára teljes kibontakozásul szolgált a Róma-villa.

Új festői korszaka a harsány életörömöt sugárzó nagyon dekoratív „kukoricás stílus”. Ezen művein az olajfestéket vattaszerűen, foltonként hordta fel kartonpapírra. Késői korszakában drámai hatású íróportrékat, önarcképeket festett.

Fülep Lajos szerint: „Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cezanne-ja, Gauguin-ja még az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni. Ő egymaga volt a reakció az akadémiával és Nagybányával szemben, ő maga jelentette nálunk azt az arisztokratikus mozgalmat, amely a naturalizmus hűhója mellett csendben a legnagyobb meglepetéseket készítette elő.”

1927. november 25-én, Kaposváron hunyt el.

http://thuryvar.hu

Forrás: EuroAstra

A reformkor

A magyar művészet több évszázados dermedtségéből a reformkorban ébredt újjá. Ettől kezdve egységes folyam, mely ugyan későn fakadt és nagy utat kellett behoznia, de már 1870 körül Szinnyei Merse Pál művészetével beletorkollott az európai áramlás fősodrába. A forrás Barabás Miklós művészetéből eredt. De a magyar művészet megteremtésének előfeltétele a reformkori társadalom polgáriasodása volt. Nagy segítséget jelentett már a XVIII. század végén megszervezett irodalmi élet. Az írók, Vörösmarty, Bajza, Toldy nagyban hozzájárultak a magyar művészeti élet kialakításához. Ők karolták fel az Itáliából hazatért Barabás Miklóst, kinek itthon tartására különben az egész magyar társadalom összefogott. Barabás 1835-ös pesti letelepedése lezárta a századeleji szerény kezdeményezések korát s új korszakot nyitott meg. Ez időponttól számítható az új magyar művészet.

A magyar művészet kibontakozásának további állomásai a Pesti Műegylet 1839-es megalakulása, a Nemzeti Múzeum képtárának 1840-es és Marastoni Jakab festőiskolájának 1846-os megnyitása voltak. Mindezek egyelőre még szerény, de nagy jelentőségű intézmények voltak. A művész többé nem albumba gyűjtött vízfestményeit vitte el a megrendelőnek – aki azután a neki tetszőt olajban megfesttette – hanem kiállításon mutathatta be műveit. A képtár lehetővé tette a mesterek hazai tanulmányozását, a festőiskola pedig, legalább az iskolai rajzoktatás utáni első lépésükben tudott itthoni támaszt nyújtani festőinknek, így többek közt Zichy Mihálynak és Lotz Károlynak, s ezzel is hozzájárult a magyar művészet önállósulásához.

A század első felének magyar művészetét két tényező, Bécs közelsége és Itália bűvölete határozta meg. Pedig az európai művészet főáramlata ekkor már régtől fogva Franciaországban folyt, ahol a múlt megkötöttségei, az akadémizmus, a régi mesterek munkáiból leszűrt, szabályokba szorított, kész festészeti megoldások gátját, utat törve a további fejlődésnek, elseperte a romantika lendülete.

Az osztrák és a német művészetben a XIX. század uralkodó irányai a még a XVIII. századból eredő klasszicizmus, amely az akadémia uralmát jelentette és a romantika – szemben a nyugati, elsősorban a fejlődést vezető francia művészettel – nem mint egymás ellentétei, hanem kezdettől, már a XVIII. századtól fogva összeolvadva, korszakonként más és más arányú ötvözetet alkotva jelentkeztek. Az akadémia és a romantika e vegyületének alakulása hatott a magyar művészetre is a biedermeiertől a romantikán át, mely nálunk lényegében nem volt más, mint átmenet a kettő közt, a historizáló akadémiáig.

A friss, nyugati áramlatból, Delacroix lángolásából, Constable és Turner a levegő remegésén átszűrt színcsodáiból, a barbizoniak meghitt, földszagú képeiből mi sem jutott el idáig. A régi mesterek csodálatába merült Itália is csak akadémikus kötelékeket jelentett már ekkor. Barabás volt az egyetlen, ki Nyugaton jártában megérzett valamit az angol festészet szabad levegőjéből, de Bécs hatása alól végeredményben ő sem tudott szabadulni.

De ha a stílusban Bécs volt is a kezdeményező, kvalitásban a magyar művészek a bécsiekkel egy színvonalon álltak. A század elején Brocky, Melegh és Kozina miniatúráikkal , majd Barabás akvarelljeivel, a korszak végén pedig Borsos festményeivel nem epigonjai, hanem egyenrangú mesterei ennek a stílusnak.

A magyar művészet újjászületésétől kezdve a rajz útja azonos a festészet útjával, művelői ugyanazok voltak. A két művészeti ág azonban nem fedi teljesen egymást aszerint, amint egyes korokban, illetve egyes művészek munkásságában a rajz nagyobb vagy kisebb hangsúlyt kapott. A biedermeier korban azonban a rajz, főleg az akvarell és a kor egyik jellegzetes műfajának, az elefántcsontra festett arcképminiatúrának kedvelt technikája, a gouache, mint vázlat vagy tanulmány nem volt a festészetnek alárendelve, hanem önálló műként szerepelt és gyakran jelentősebb volt magánál a festészetnél.

Barabás Miklós (1810-1898) műveinek java részét akvarelljei alkotják. Olajképei jelentőségükben elmaradnak vízfestményei mögött. Rendszeresen nem tanult sohasem, technikai ismereteit vidéki dilettánsoktól, rajztanároktól szerezte, művészi tudását pedig arcképek rajzolásán edzette. Ezzel tartotta el magát diákkora óta. Egy rövid ideig járt a bécsi Akadémiára is, de ekkorra már kész művész volt s bécsi tartózkodása Markó és Brocky barátságán kívül újat már nem hozott számára. A művészi fejlődés magasiskoláját W. L. Leitch angol akvarellista műveivel való megismerkedése jelentette számára. Leitch-csel itáliai tanulmányútján, Velencében barátkozott össze, s az addigi aprólékos,száraz,bécsies ízű munkáit fölváltották festői, lágy, összemosódó, az atmoszferikus hatásokra fölépülő angolos vízfestményei. E korszakának és egyben egész működésének remekei a „Velencei alkony”, a lagunákból felszálló, párákba burkolódzó város sejtelmes látványa, a „Lidó” távoli napsütötte képe, a „Lago Maggiore” a felhőkön átderengő fényt visszatükröző vize vagy a hegyektől övezett „Gáldi templomrom” gomolygó felhők előtt megjelenő kopár falai az angol akvarell-stílust idézik. Ebből az időből származó ceruzarajzain, de némely vízfestményén is, főleg városképein, még átüt keményebb régi stílusa. Hazatérve azután egyre érezhetőbbé vált művein a rajzosabb bécsi modor közelsége, de ha gyengülve is, azért fel-felbukkannak még az angolos reminiszcenciák, mint az 1836-ban festett „Alföldi naplemente” felhők mögül előtűző búcsúsugarain és az esti hűvösségtől már nedves füvén vagy az 1838-ből származó „Tiszai táj”-on, e szinte mészölyös finomságú remekművén. A száraz, biedermeier naturalista, lefestő irány azonban mindjobban uralkodóvá vált művészetén, különösen arcképein, hol a megrendelők kicsinyes ízlése sem engedte szabadjára a művészt. E korszaka, mely az 1840-es, 50-es évekre esett, ha maradibb is az előzőnél, azért nem kevésbé gazdag szépségekben, a Pankert Viktóriát, Teleki Rózát vagy a művész feleségét ábrázoló vízfestménye bármely biedermeier-kori bécsi mesterrel felveszi a versenyt és az egykori szép, egységes stílusú empire Pest-Budáról készült vedutái, a „Lánchíd építése”, a „Dunapart”, az „Alduna sor”, a „Hajóhíd”, méltán állíthatók Rudolf Alt hasonló művei mellé. Utolsó, e nemben készült akvarellje egy városmajori fatörzset ábrázol 1856-ból. Arcképei közül, melyeken a kor minden neves alakját megörökítette, számunkra talán az 1848-49-es szabadságharc hadvezéreiről készített sorozata a legkedvesebb, melynek egyik kiemelkedő darabja a Bem tábornokot ábrázoló szép krétarajza. Az 1850-es évek végétől rajzai és akvarelljei gyérebbek lettek, s művészetében nagyobb szerepet kapott az olajfestmény. E késői munkáinak fődarabja, a magyar biedermeier festészet legszebb remeke a Bittó Istvánnét ábrázoló olajképe. Az öreg művészhez élete végéig kegyes volt a sors, még megérhette és láthatta annak a magyar művészetnek a kibontakozását, melynek létrejötte oly sokat köszönhetett neki.

Barabás Miklós: W.L. Leitch arcképe, 1834

Barabás Miklós: Bem József arcképe, 1849

Barabás Miklós: Bittó Istvánné arcképe, 1874

Barabás Miklós: Lago Maggiore, 1834

Barabás Miklós: Hunyadi János gáldi templomának romjai, 1834

Barabás vállalva az itthon maradt festők mostoha sorsát, sokáig szinte egymaga képviselte a magyar művészetet. A mellette fellépő festők legnagyobb részének működése többé-kevésbé még külföldön játszódott le, bár a kiállításokra hazaküldött képeikkel tevékenyen részt vettek a magyar művészeti élet kialakulásában.

A reformkor Barabás mellé felsorakozó festői közül Kozina Sándor (1808-1873) működésének is egy része külföldön játszódott le. Követve a kitaposott ösvényt, előbb Bécsnek, majd Itáliának vette útját. 1835-ben Budán működött, egy évvel később a Felvidéket járta be, majd Nagyváradon (Oradea) dolgozott. 1841 és 1844 közt Oroszországban, Ogyesszában és Szentpétervárott (Leningrád) festett, innen visszatérve pedig megfordult Németországban, 1844-től a szabadságharc leveréséig otthonában, Felsőpulyán élt. Ekkor Párizsba emigrált. 1851-ben Londonban voltak sikerei, majd az Egyesült Államokban és Mexikóban dolgozott, honnan csak 1857-ben jött haza. Munkássága legjelentősebb részét akvarellel készült arcképei alkotják. Vedutákat is rajzolt, ezek azonban nem közelítik meg finom képmásait. Művei java része külföldön szóródott szét, de a megmaradt kevésből is megállapítható, hogy a kor egyik legjobb művésze volt. Választékos ízlésű arckép-akvarelljei gondos, előkelő kivitelükben, finom színezésükben felülmúlják kortársai legtöbbjének hasonló munkáit.

Kozina Sándor: Önarckép, 1832

Ugyancsak külföldön élt és dolgozott Libay Károly Lajos (1816-1888), Libay Sámuel, a neves ötvös fia. A bécsi Akadémián tanultak mellett Waldmüller realizmusa volt rá hatással, mint ezt számos korai tájkép-akvarellje tanúsítja. Munkássága java részét vízfestményei és rajzai alkotják. Életét, egy-két hazai látogatásától eltekintve, külföldön töltötte. Ausztria, Svájc, Németország, Olaszország és Egyiptom festői tájain utazva készítette – stílusban egyre inkább a konzervatív romantika felé fordulva – előbb gondos, kitűnően iskolázott akvarelljeit, majd a művei túlnyomó többségét kitevő, halványszürke alapozással gyártott krétás papírra készített, aprólékos, finom akvarellel halványan átfuttatott ceruzarajzait. Ez, a tónusos papírra való rajzolás, ahol a fényeket az alapozás kikaparásával érték el, kedvelt rajzmodor volt ebben az időben. Hazai látogatása emlékét 1857-ből a többek közt Dévény (Devin), Árvavára (Oravsky Hrad), Balatonfüred, Tihany, Badacsony és Keszthely, 1861-ből pedig Tátrafüred (Starý Smokovec) és Debrecen szép látképe őrzi.

Libay Károly Lajos: Firenze,1852

Ellentétben a korábbi mesterekével, a biedermeier második, az 1860 körül már a romantika felé hajló nemzedékének művészetében a rajz és az akvarell a festészet mögött háttérbe szorult. Wéber Henrik (1819-1866) rajzai, néhány arckép-akvarell és késői, történeti témájú romantikus kőrajzainak vázlatai, kitűnő olajképei („Mosonyi Mihály és felesége”) mellett nem játszanak szerepet. Györgyi Alajos (1821-1863) „Deák Szidónia” nagyszerű arcképének és több, már a romantika felé mutató sötét tónusú, rendkívül festői női képmás alkotójának munkásságában ugyancsak alig akad rajz.

Közülük egyedül Sterio Károly (1821-1862) művészetében kapott jelentős szerepet az akvarell. Sterio bécsi tanulóévei után Pozsonyban (Bratislava), majd Pesten működött, mint rajzoló és litográfus. SchäfferAdalbert festőtársát, de különösen Feszl Frigyest bársonykabátban, piros sapkával megörökítő szép, festői akvarellje az átlagos színvonal fölé emelik művészetét.

Sterio Károly: Feszl Frigyes arcképe, 1847

Borsos Józsefnek (1821-1883), a magyar biedermeier utolsó képviselőjének működése is külföldön, Bécsben folyt le s 1861-ben már csak fotográfusnak és kocsmárosnak jött haza. A biedermeier stílus letűntével ecsetjét is letette. Előbb Pesten Barabásnál, majd Bécsben az Akadémián tanult és 1845-ben már beérkezett, keresett festője volt a császárvárosnak. Kissé egyhangú színezése és kemény ecsetkezelése ellenére kitűnő, kulturált művész volt. A nemes, előkelő szépségű„Lilamentés nő”, a „Bál után” és a „Nemzetőr” című arcképe a kor magyar festészetének legjobb alkotásai közé tartoznak. A rajz alig játszott szerepet művészetében s néhány tollal készült arcképe mellett leginkább barátja, August von Pettenkofen kőrajzában fennmaradt, az első magyar országgyűlést ábrázoló rajzából lehet következtetni rajztudására. Kisszámú olajképeivel azonos felfogású, szárazon kezelt vízfestménye közül egy honvédtiszt lovas képe tűnik ki jeles kvalitásaival.

Borsos József: Nemzetőr, 1848

Borsos József: Lányok bál után, 1850

A kor műkedvelői közül három emelkedett művészi színvonalra. Esterházy Mária Leopoldina (szül. 1788), később Liechtenstein hercegné, kitűnő tájképfestő volt. Canovával állt kapcsolatban, ki egy egészalakos szobrot mintázott róla (1805-től), mely rajzolás közben ábrázolja. Egy 1805-ben készített szép, nagyszabású tájrajzát, mely jó képességű művészkézre vall, a brassói múzeum őrzi.

Forray Iván (1817-1852) többek közt az 1838-as pesti árvízről készített vízfestményeket, majd az 1842-es itáliai és egyiptomi útjának egyes jeleneteit örökítette meg rajzokban és akvarellekben. Ez utóbbi műveit, melyek jó és kulturált képességeket árulnak el, a művész halála után anyja Josef Heicke bécsi litografikussal kőre rajzoltatta és „Utazási album” címmel 1859-ben kiadatta. Három árvízi képe a Budapesti Történeti Múzeum újkori osztályán van, úti rajzainak és vázlatainak, valamint egyéb munkáinak egy része a Nemzeti Galéria tulajdona.

A harmadik jeles műkedvelő, Andrássy Manó (1821-1891) 1848-ban mintegy tíz politikai karikatúrát rajzolt, melyek litográfiában jelentek meg. Világos után külföldre menekült és beutazta a Közép-Keletet. Itteni élményeit „Utazás Indiában” című, saját maga illusztrálta könyvében írta meg, amely munkájáért 1858-ban az Akadémia tagjául választotta. A „Hazai vadászatok és sport Magyarországon” című 1867-ben megjelent album két vízfestményét közli Sterio kőrajzában. Ezek egyike a Széchenyi Istvánt lóháton a Lánchíd előtt ábrázoló közismert lap. Eredeti műve nem ismert s csak grafikában sokszorosított lapjaiból lehet finom rajztudására következtetni.

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (14-17. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

Kapcsolódó tartalmak:

• Magyar rajzművészet XII-XVIII. Század
• Magyar rajzművészet XIX. század (1. rész) 

A művészet Moldovában: Kifejeződési módok a sokféleségben (festmények, grafikák, kerámiák) címmel moldovai képzőművészek csoportos kiállítása nyílik a Pesti Vigadóban. A kiállítást Monica Babuc, a Moldovai Köztársaság kulturális minisztere nyitotta meg 2016. május 20-án.

A Magyar Művészeti Akadémia és a Moldovai Köztársaság közötti kulturális együttműködés 2015-ben indult, tavaly áprilisban az MMA három grafikusművészének – Jankovics Marcellnek, Orosz Istvánnak és Gyulai Líviusznak – Az idő látképei címmel sikeres kiállítása volt látható Kisinyovban. A kiállítás megnyitójának alkalmával dr. Kucsera Tamás Gergely főtitkár tárgyalásokat folytatott a moldovai kultuszminisztérium miniszterével és államtitkárával, valamint látogatást tett több helyi kulturális intézményben is. A tárlat népszerűsége okán döntöttek úgy a felek, hogy az együttműködést folytatják, és 2016-ban biztosítják a moldovai művészek budapesti bemutatkozását.

Maria Serbinov: Éjjeli táj

Ennek megfelelően, 2016. május 20. és június 26. között nagyszabású moldovai képzőművészeti tárlat nyílik a Magyar Művészeti Akadémia székházában, a Pesti Vigadóban, a Vigadó Galéria alsó szinti kiállítótermében, „A művészet Moldovában: Kifejeződési módok a sokféleségben (festmények, grafikák, kerámiák)” címmel, melyen tíz moldáv képzőművész mutatkozik be a magyar közönségnek.

A 2015-ös magyar bemutatkozás Kisinyovban és a mostani kiállítás valódi mérföldkőnek számít, hiszen a két ország kulturális kapcsolatában nem volt még példa ilyen jelentőségű kölcsönösségre.

A kiállítás megnyitását megelőző napon, 2016. május 19-én, Monica Babuc, a Moldovai Köztársaság kultúráért felelős minisztere megbeszélést folytatott Fekete Györggyel, az Akadémia elnökével, akivel a további kulturális-művészeti együttműködésről egyeztettek. Monica Babuc miniszter asszony mostani budapesti látogatása alkalmából kulturális megállapodást írt alá az Emberi Erőforrások Minisztériumával.

Kifejeződés a sokféleségben

Tíz festőművész a Moldovai Köztársaságból, egy közös kiállításban összegyűjtve – azonban egy meghatározott, közös művészi koncepció nélkül. Ezt a csoportos kiállítást inkább úgy értékelhetjük, mint tíz kis egyénit, amelyiken mindegyikük a saját szemszögéből, a saját véleményét fejezi ki. A kerámiák, a festmények, a grafikák nagyban támaszkodnak a művészek által kijárt iskolák tradícióira – a kijevire, a chișinăuira, a szentpétervárira –, ahol két pólus él együtt: a keleti és a nyugati.

Egyfelől, a keleti tradíció, a maga tartalom iránti és realista reflexiók felé hajló preferenciáival, másfelől, a nyugati hagyomány, a fauve festészet elemeivel tarkított dekoratív stilizálások felé való mozgásával, a kubizmussal, az absztrakcionizmussal. Ezek az első látásra különböző művészi képek egy közös esztétikai síkba rendeződnek, amit leginkább kortárs művészi tradíciónak nevezhetnénk, amely a folytonosságban nyilvánul meg. Mindez ugyanakkor egyfajta szimbolikus elemekkel is bíró színes jellemvonásokat hordoz, a racionalizmustól, a konceptualizmustól és a strukturalizmustól eltérő módon. Nagyvonalakban, a moldovai művészek alkotásai egy bizonyos fokú közös tudatot is tükröznek, amely közös tudat lényegében szentimentalista és lírai gondolatokra épül.

A kiállító képzőművészek:

Valeria Barbas,

Victoria Cozmolici,

Dobrovolschi Oleg,

Líviu Hâncu,

Valeriu Jabinschi,

Irina Kara,

Mihai Mungiu,

Natalia Podlesnaia,

Maria Serbinov,

Valeriu Vânagă

A kiállítás szponzorai:

Magyar Művészeti Akadémia,

Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériuma,

Moldovai Köztársaság Kulturális Minisztériuma,

Magyarország Chișinău-i Nagykövetsége,

Moldovai Köztársaság Budapesti Nagykövetsége.

Török Légitársaság

2016. május 21. – június 26.

Vigadó Galéria Alsó szint

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

Május 22-től a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány alapítójának, Kovács Gábornak közel 400 darabos, a magyar festészet történetét a 18. század elejétől a 20. század közepéig átfogó gyűjteményéből 120 mű látható a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban.

Ahogyan minden jelentős magángyűjtemény, a Kovács Gábor Gyűjtemény is határozott karakterrel bír. A mecénás több mint két évtizede vásárol műalkotásokat azzal a céllal, hogy létrehozzon egy, az újkori magyar festészet történetét méltón képviselő gyűjteményt. A kollekció a 18. század elejétől napjainkig terjedő időszak művészetét öleli fel, és jelenleg mintegy négyszáz alkotásból áll. Kókai Nagy Tímea marketing vezető tájékoztatása szerint a képzőművészeti anyag fő irányvonalát a klasszikus szépségeszményt kifejezésre juttató, természetelvű tájfestészet remekei képviselik, melyekhez harmonikusan kapcsolódnak a más tematikát felvonultató alkotások.

A kollekció kivételes értékű gyöngyszemei id. Markó Károly és Vaszary János húsz-húsz alkotása, de nem hiányoznak a gyűjteményből az igazán ritka kincsek sem, mint Mányoki Ádám, Munkácsy Mihály, Gulácsy Lajos vagy Csontváry Kosztka Tivadar képei, illetve néhány olyan alkotás, amely a 20. század második felében vagy éppen napjainkban készült. Közülük is kiemelkednek Kondor Béla, Tóth Menyhért, Csernus Tibor és Péreli Zsuzsa munkái – e mesterekhez erős szellemi rokonság fűzi a gyűjtőt.

A kortársak közül egyedül Péreli Zsuzsa munkáit gyűjti tudatosan Kovács Gábor, akihez a szellemi rokonságon túl mély barátság is fűzi. Gobelinjei, kollázsai és akvarelljei önálló egységként reprezentálják a művésznő életművének teljes keresztmetszetét a gyűjteményen belül. Aequilibrium című alkotása az ég és föld között lebegő, a materiális világ és a szellemi értékek között egyensúlyt kereső angyalával szimbólumává vált a gyűjtő szépségre, harmóniára törekvő életszemléletének.

A jelenleg is folyamatosan gyarapodó Kovács Gábor Gyűjtemény számos hazai és néhány jelentős külföldi kiállítás után most szűkebb pátriájában, Hódmezővásárhelyen mutatkozik be egy olyan speciális válogatással, amely végigvezeti a látogatót a magyar festészet történetének talán legizgalmasabb fél évszázadán.

Munkácsytól Tóth Menyhértig terjed az a válogatás, amely a Kovács Gábor Gyűjtemény remekművein keresztül kíséri végig a magyar festészet fejlődését a 19. század utolsó harmadától az 1960-as évekig. A kiállítás olyan meghatározó stíluskorszakokat érint, mint a Munkácsy mellett Paál László és Mészöly Géza nevével jelzett realizmus, a Münchenben virágzó naturalizmus, a nagybányai festőtelep plein air törekvései vagy a Nyolcak festőcsoporttal a hazai piktúrában is meghonosodó posztimpresszionizmus. De nem maradnak ki a válogatásból az olyan állócsillagok sem, mint Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar vagy Rippl-Rónai József.

A tárlat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Tornyai János Múzeum közös szervezésében jött létre.

2016 őszén Kondor Béla gyűjteményes kiállítása várja látogatóit a Tornyai Múzeumban.

2016. május 22 – július 31.

A Kovács Gábor Gyűjtemény Munkácsytól Tóth Menyhértig

Tornyai János Múzeum

Hódmezővásárhely, Dr. Rapcsák András utca 16.

www.kogart.hu

www.tornyaimuzeum.hu

https://www.facebook.com/kogart

Forrás: EuroAstra

A földi és az égi szféra között

Szeptemberig látogatható Aknay János festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának kiállítása a pozsonyi Városi Galériában. Aknay munkássága folytatása, s egyben megújítása a több mint száz éves hagyománnyal rendelkező szentendrei festészet geometrikus törekvéseinek. Angyalai az időtlenség, az örökkévalóság hírnökei, akik összekötő kapcsolatot jelentenek az égi és a földi, a látható és a láthatatlan, az anyagi és a szellemi tartalmak között, akár csak maga a művészet.

A kiállítás a június 6. és 13. között Pozsonyban a Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége és a Pozsonyi Magyar Intézet szervezésében immár harmadik alkalommal megrendezett Több mint szomszéd – Magyar Kulturális Hét eseménysorozat keretében nyílt meg június 9-én. A kulturális héten bemutatásra került kiállítások a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jöttek létre.

Aknay János 1949. február 28-án született Nyíregyházán.

Művészeti tanulmányait a Debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körben 1959 és 1963 között kezdte meg, ahol Veress Géza, Nagy Ferenc, Menyhárt József, Félegyházi László, Berky Nándor és Bíró Lajos irányításával dolgozott. 1962 és 1967 között Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult, ahol mestere Sebestény Ferenc volt.

1971-ben költözött Szentendrére, ahol azóta is él és dolgozik.

1972-ben alapító tagja volt a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak (1994-től Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egyesület), amelynek 2004 és 2008 között elnöke is volt.

1976-tól a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjaként jelentkezett, majd számos művészeti szervezet és társaság tagja, később tisztségviselője, vezetője lett.

Művészi tevékenységét számos díj fémjelzi, amelyek sorában az első elismerést 1958-ban kapta, majd megannyi kiállítási fellépést honoráló díj mellett 2002-ben Munkácsy-díjjal, 2010-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Aknay János 1971-től Szentendrén él. Alapító tagja, s egyik meghatározó egyénisége a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. Ez a napjainkban is fennálló és aktívan munkálkodó csoport, amely számos művészeti irányzatot, megannyi művészeti ágazatot, művészeti kifejezésformát, műformát és műfajt integrált tevékenységébe – képzőművészet, zene, színház, irodalom, fotó, videó, akcióművészet, performansz, happening –, tudatosan vállalta a Szentendre XX. századi művészetében a Vajda Lajos életműve által képviselt szellemi és esztétikai tradíciót és továbbvitelét.

Aknay művészete szervesen illeszkedik a Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál nevével fémjelzett “szentendrei iskola” konstruktív, illetve konstruktív-szürrealista vonulatához. Visszatérő motívumai – ház, angyal, bábu, kereszt, ablak – egyrészt a szentendrei architektúra elemeiből, másrészt a város progresszív művészeti gyományaiból táplálkoznak. Festészete a hagyományos táblaképfestészet és grafika műforma- és műfaji keretein belül bontakozott ki.

Az elvont, geometrikus alakzatokra szervezett, jellegzetesen szentendrei építészeti motívumokat idéző kompozícióiban egyes korszakokban hangsúlyosan jelentek meg az archaikus rovásírás-jelek, majd képeinek központi jelentőségű kifejezőelemévé vált az angyal-motívum, amely hol naturális, hol elvonatkoztatásba hajló megjelenítéssel illeszkedett képi világába.

Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben is időben igen mozgékony, tiszavirágszerűen új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat. Világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon, s fel-felbukkan az újra és újjáépített szentendrei kulisszák között, és a háztetők, keresztek és kálváriák felett. Lénye néha kettős: síkkonstrukcióba metszett pozitív vagy negatív absztrakció, félig jel és félig artikuláció, néha gyermek, néha leány, néha androgín álomarc, néha maga a köd, a sötétlő félelem vagy a barlangi magány, néha egy darabka konkrét valóság, néha aranyló szent, néha in memoriam festő vagy barát, néha a visszasugárzó múlt és néha a tünékeny jelen, néha a nap és néha a hold, néha árnyék, néha fény, néha szárnyas felhőként röpködő glóriás amőba-paplan, néha ablakban, kapuban időző gyémánthegyű piramis-ufó, néha őriz, néha véd, néha magányos, néha jó hírt hozó, néha rejtőzködő, néha tojásba vagy körképbe költöző végtelen titok, és néha Isten mosolyában fészkelő, önmagát többszöröző, ikonfióka némaság. (Novotny Tihamér)

„Festészetét egyszerre jellemzi a barokk eredetű városka, a »festők városa« architektúrájának, sajátos motívumvilágának a hatása és a közvetlen vizuális környezettől való elvonatkoztatás szándéka, a képi szerkezet tömörítésének igénye, a geometrikus struktúrában a makrokozmosz törvényszerűségeinek a modellezése.

Pozsonyi tárlata az életmű egészéről ad áttekintést, belehelyezve a legújabb műveket a több évtizedes összefüggésrendszerbe.

Az utóbbi időszak kompozícióin az architekturális elemekre emlékeztető formák mellett egyre gyakrabban tűnik föl a kép egyik fölső sarkában egy olyan nagy négyszögletes mező, amely mintegy a képi tér megnyitására utalhat a tér és az idő – az emlékezésnek, a világ megélésének – az új rétegei felé, s amely lehetőséget ad a szabad közlekedésre a földi és az égi szféra, az emberek és az angyalok közössége, a világ és a Teremtő között” – írja P. Szabó Ernő, a kiállítás kurátora.

Aknay János öntápláló, önfejlesztő és öngerjesztő eszköztárában, a hallatlanul gazdag és variábilis motívumkészleten túl, ott találjuk a lecsupaszított, merész komponálási és szerkesztési elveken és ötleteken nyugvó, vázszerű festői leleményt is, valamint a vonal-, a szín-, a felület- és az ecsetkezelés érzelmileg kimeríthetetlen változatosságát. A képszélekre kifutó, levágott vagy elvágott alap- és háttérmotívumai, valamint a kivezető, (fel)függesztő, talán a képtörténést a semmihez pányvázó, s ezáltal az örökös folytathatóságot, a szellemi megszakítatlanságot is jelölő egyenesei, illetve a határsávokat kijelölő tiszta színmezői vagy színkeretei – a lehetséges lélektani magyarázatokon túl – mind-mind arra utalnak, hogy nála a jel- vagy jelrendszer-felmutatásnak kiemelt jelentősége van, s hogy ebben az életműben minden egyes műnek előzménye és következménye volt, van és lesz, bármelyik pontból is kezdjük el a szálak felfejtését. A szentendrei művészettörténetbe ágyazódó, éppúgy szubjektív-alanyi, mint közösségi művészete tehát egyszerre horizontális és vertikális irányultságú, földi és égi természetű. Vagyis témáit és motívumkészleteit tekintve vízszintes kiterjedésében jóformán csak a város határait bejáró, Szentendre szemüvegén keresztül látó, függőleges emelkedésében azonban lelki és szellemi töltésű. Ezért művészete mintegy szakrális délibáb nem csak Szentendre felett lebeg, de imaginárius éteri dimenzióiban és kozmikus idejében határtalan pályákat bejáró, tehát univerzális kiterjedésű. El kell ismerni, hogy majd 40 éve jelenlévő képvilága (amely egy magával ragadóan ösztönös és egy rendkívül tudatos képvilág keveréke) nemcsak hazai, de nemzetközi mércével mérve is igen egyéni, igen merész és igen nagyszabású (vagy másképp fogalmazva: éppúgy klasszikus, mint avantgárd) teljesítmény! Ahogy manapság mondani nemigen szokás: művészete egyszerre egyetemes és magyar. (Novotny Tihamér)

Helyszín: Pálffy-palota, Úri u. 19. (Panská 19)

A kiállítás szeptember 4-ig tekinthető meg.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

Június végén nagyszabású Modigliani életmű-kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában. Az észak-franciaországi Villeneuve d’Ascq Modern Művészeti Múzeuma (LaM) után második helyszínként Budapesten látható az olasz alkotó munkásságát bemutató tárlat. A több mint nyolcvan alkotást – szobrokat, portrékat és aktokat – felvonultató kiállításra a világ több nagy múzeuma és magángyűjteménye kölcsönzött műveket.

Az olasz Amedeo Modigliani Fekvő akt kibontott hajjal című festménye kicsomagolás után a Magyar Nemzeti Galériában Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A nagyszabású tárlat szobrokon, festményeken és rajzokon mutatja be Amedeo Modigliani (1884–1920) életművének főbb korszakait és stilisztikai fordulatait, a kortársakhoz fűződő kapcsolatát. Modigliani életét övező mítoszok, az árveréseken elért rekordárak gyakran elterelik a figyelmet az alkotó valódi művészi teljesítményéről. Egészen pontosan arról, hogy Modigliani úgy vált az európai modernizmus egyik legfontosabb mesterévé, hogy valójában soha nem tért el a klasszikus műfajoktól és a klasszikus formálástól. A kiállításon látható szobrok, portrék és aktok öt nagyobb szekcióba csoportosítva mutatják be az egyéni utat járó művész munkásságának sokrétűségét.

A kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, a Réunion des musées nationaux – Grand Palais és a Villeneuve d’Ascq-i LaM és a helsinki Ateneum Art Museum együttműködésében, valamint a Musée de l’Orangerie szakmai támogatásával és a és a Musée national d’art moderne – Centre Pompidou kiemelt kölcsönzésével valósult meg.

Ezen kívül jelentős műtárgyak érkeztek még a Musée national Picasso-Paris, a bécsi Albertina, az amszterdami Rijksmuseum, a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a párizsi Musée du Louvre, illetve az egyesült államokbeli Philadelphia Museum of Art és a Dallas Museum of Art gyűjteményéből is.

A tárlatot kétnyelvű (magyar-angol) katalógus kíséri.

A kiállítás kurátorai: Kovács Anna Zsófia (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria) és Sophie Lévy, Jeanne-Bathilde Lacourt, Marie-Amélie Senot (LaM, Villeneuve d’Ascq).

2016. június 29. – 2016. október 02.

Magyar Nemzeti Galéria

Életének hatvanegyedik évében szombaton Ungváron elhunyt Magyar László festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának elnöke, Kárpátalja művelődési életének meghatározó alakja.

Magyar László 1955. július 8-án született Csapon. Az ungvári Iparművészeti Szakiskolában diplomázott 1981-ben. Alkotói szemléletére, stílusára az impresszionisták voltak nagy hatással. Legtöbb képe olajfestmény, de kedvelte az akvarellt is.

A művész 1993-ban csatlakozott a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságához, amelynek 2002-óta az elnöki tisztségét is betöltötte. Egyik fő szervezője lett a kárpátaljai művészek kiállításainak, szimpóziumainak. Sokat tett művésztársai előrejutásáért és a kárpátaljai festészet fejlődéséért. Munkásságának elismeréseként 2005-ben felvették az MMA egyesületbe, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. 2007-ben pedig a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.

A Magyar Művészeti Akadémia Magyar Lászlót saját halottjának tekinti.

Magyar László (1955–2016) | fotó: Lugosi Lugo László / MMA

Magyar László festészeti stílusa és képeinek témája a Révész Imre Társaság művészeti szellemiségéhez kötődik. Állítása szerint, a régi kárpátaljai tájfestészet képviselői közül, Kassai (Kashay) Antal (1921-1992) művészete áll közel hozzá. Felfogásukban valóban sok rokon vonást találunk, de más festők (Petky Sándor, Hrabovszky Emil, Sholtész Zoltán, Boretszky Adalbert) inspirációs hatását is felfedezhetjük alkotásain.

Korai képeire a szimbolikus táj-kép ábrázolás volt a jellemző. Széles ecsetvonásokkal, posztimpresszionista stílusban festett kompozíció a táj és az emberábrázolás különös panteista képét nyújtották. Filozofikusnak is tartották ezeket az egyéni, sajátos képzettársítású műveit. Ekkor készült képeinek jellemző színei, a szürkék, világoskék, zöld árnyalatok (Tavaszi szimfónia, 1994, olaj, vászon; Őszi reggel, 1993, olaj, vászon; Út a bizonytalanságba, 1995, olaj, vászon; Facsoport, 1995, olaj, vászon; Rongyos hadsereg, 1995, olaj, vászon).

Későbbi festményein határozott változás érzékelhető. Fejlődése a konkrétabb táj és figurális ábrázoláshoz vezetett. A természet, a Kárpátok vonulatával bezárt kis völgyek mélye, az erdők, a hegyi patakok jelentik témái egyik fő vonulatát. A táj évszakonként változó hangulatát adja vissza képein (Kilátás Lipótfalvára, Az első hó, Expresszió). A Kárpátok párás, homályos ködbe burkolódzását több képén is megörökíti. Az elébe táruló természet ezer arcát festi meg mély átéléssel (Elvonult a vihar, Tél – estefelé). Ugyanezt érzékeljük a falvakat, parasztházakat ábrázoló képein (Az udvaron). Nagy kolorista. Gazdag színvilágú virágcsendéletei sokféle variációban jelennek meg (Reggeli fénysugárban, Napraforgók). Kompozícióinak kiegyensúlyozottsága harmóniát sugároz.

Olajképek mellett akvarellel is dolgozik. Akvarelljein fokozottan érzékelhető finom ecsetkezelése, gazdag színvilága.

Portréit, egész alakos képeit, figurális kompozícióit a legutóbbi, a Kárpát-haza Galériában, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet rendezésében bemutatott gyűjteményes kiállításon láthattuk, 2014-ben.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

Az 1924-ben megalakult Képzőművészek Új Társasága (KUT) a modern művészet háború alatt megszakadt folytonosságát kívánta képviselni. Olyan idős mesterek álltak a társaság élére, mint Rippl-Rónai József és Vaszary János, első kiállításuk pedig egy igazi generációs találkozás volt Koszta Józseftől Szőnyi Istvánig, Rippl-Rónaitól Aba-Novákig, Vaszarytól Bornemisza Gézáig. „Az elejtett fonalat ott vesszük fel, ahol elszakadt. A KUT nehéz viszonyok között az első tömörülés, mely félre nem érthető szándékkal a haladó művészi ízlésben az együvé tartozást mint keretet és konszolidálást keresi” – írta Vaszary János. Bár a társaság életében hamarosan szervezett viták alakultak ki, 1950-ig tartó fennállása alatt a KUT lényegében minden jelentős művésszel kapcsolatban állt. 1926-tól jelentette meg hasonló című folyóiratát, amely a modern magyar művészet propagálásának egyik legkomolyabb fóruma volt. A KUT a sokban hasonló, de nem annyira heterogén UME-vel (Új Művészek Egyesülete) a két háború között a legszélesebb körű, elsősorban a francia festészethez kapcsolódó modernizmust képviselte, s ami különösen fontos, hogy nemcsak itthon, hanem külföldön rendezett kiállításaival is.

Ferenczy Noémi: Rőzsehordó nő, 1924-25. Magántulajdon

A örök megújulásra kész Vaszary épp az 1930 körüli években teremtette meg az új, dekoratív stílusát, melynek sajátossága a könnyed vonalvezetés, a hideg színek erős vibrálása a kávéházak, nagyvárosok, strandok, azaz a modern élet helyszíneinek bemutatása. Vaszary stílusa, témavilága, s tanári tevékenysége is erős befolyást gyakorolt a KUT-ban tömörülő fiatalabb nemzedékek munkáira. Mint sokan a társaságból, ízig-vérig városi festő volt Vaszkó Ödön. Az ő művészetében a német új tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) aggályosan pontos kidolgozása egyesült a kissé naiv, humoros felfogással. A banálisan hétköznapi tárgyak pontos lefestése szinte szürreális jelleget ölt, a Budai kertvendéglő varázslatosan izgalmas fényviszonyainak megjelenítése pedig mintha Csontváry színkompozícióját gondolná tovább. A KUT kiállításain olyan művészek is helyet kaptak, akik egyébként nehezen sorolhatók stilárisan vagy barátilag összetartozó társaságokba. A székelyföldi Nagy István I. világháborús szolgálata alatt meditatív komolyságú katonaportrékon örökítette meg bajtársait. A háború után a magyar Alföldön és Székelyföldön rajzolt szinte kizárólag szénnel és pasztellel. Tájképeinek szűkszavúsága, minden spekulációtól mentes elvontsága, spirituális telítettsége leginkább Mednyánszky, illetve Barcsay műveihez hasonlítható.

Vaszkó Ödön: Budai kertvendéglő,1933. Magántulajdon

Vaszary János: Városi világítás, 1930.Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Írta: Bellák Gábor

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (317-320. oldal Corvina Kiadó Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

Az 1922-33 között tevékenykedő Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kiemelt ügyként kezelte a magyar művészet nemzetközi rangjának emelését. Se a német, se a francia modernizmus nem tűnt inspiráló példának, ugyanakkor az olasz orientáció nemcsak politikailag, hanem művészi értelemben is ígéretesnek tűnt. Az antik és modern Róma jelentette a nagy művészet, a letisztult ízlés zálogát. A magyar állam 1927-ben palotát vásárolt Rómában, s az újonnan alapított intézet igazgatójának az erősen olasz elkötelezettségű Gerevich Tibor művészettörténészt nevezték ki. Az intézet 1929-től fogadott ösztöndíjasokat, s a római ösztöndíj a korszak legértékesebb, a legtöbb tapasztalat megszerzését ígérő művésztámogatása volt.

A római iskola stílusa egyrészt a reneszánsz, másrészt a modern olasz művészet tanulságain alapult. Tiszta térkompozíció, világos színek, tempera használata, a quattrocento ihletése, erős egyházművészeti indíttatás jellemzik a legtöbb római magyar festő ekkori munkáit, de sokuknál – mint például Kontuly Béla Barátnők című alkotásán – megfigyelhető a német új tárgyilagosság hűvös, már-már szürreális objektivitása is.

Az intézet ösztöndíjasai között olyan alkotókat találunk, mint Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Medveczky Jenő, Kontuly Béla, Molnár C. Pál, Domanovszky Endre, vagy Jeges Ernő, illetve a fametszet műfajának megújításában úttörő szerepet játszó Buday György és Gáborjáni Szabó Kálmán. Az iskola legnagyobb hatású alkotója Aba-Novák Vilmos, akit kitűnő rajztudása, monumentalitás és narrativitás iránti érzéke, eredeti képalkotó fantáziája, lenyűgöző munkabírása emelt a többiek fölé, s tette őt az 1930-as évek hivatalosan is legmegbecsültebb magyar művészévé. Az 1932-es padovai nemzetközi egyházművészeti kiállítás aranyérmeseként itthon is sorra kapta a monumentális megbízásokat, köztük a városmajori, jászszentandrási templomok dekorálását, a szegedi Hősök kapujának vagy a székesfehérvári Szent István mauzóleumnak kifestését. Egyik főműve az 1937-es párizsi világkiállításra készült Francia-magyar történelmi kapcsolatok című pannósorozata, amelyben a címnek megfelelően dolgozta föl a magyar történelem évszázadait lenyűgöző tematikus változatosságban és gazdagságban. A római iskola eredményei mutatják, hogy a XX. században sok kísérlet történt a monumentális művészet megújítására, az 1930-as években született minőséget azóta sem sikerült elérni, komoly állami támogatás nélkül pedig erre nincs is esély. A római iskola „hivatalos” modernizmusa szemben állt az avantgárddal, s szemben áll a sokkal individuálisabb párizsi modernizmussal is.

Martyn Ferenc: Kompozíció, 1936-39. Magántulajdon

Aba-Novák Vilmos: Francia-magyar történelmi kapcsolatok, 1937, Székesfehérvár, Szent István Múzeum

Kontuly Béla: Barátnők, 1933. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Írta: Bellák Gábor

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (321-323. oldal Corvina Kiadó Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

2016. augusztus 4-én nyílik Diószegi Balázs Expresszionizmusa című kiállítás a Museion No.1 Galériában. Az augusztus 25-ig látogatható kiállítást 18 órakor Szakál Aurél múzeumigazgató nyitja meg. Közreműködik Bálint Károly tekerőlantos.

Diószegi Balázs (1914-1999)

Diószegi Balázs festőművész Kunszentmiklóson született 1914-ben, szegényparaszti családban. A Képzőművészeti Főiskolán, ahol Rudnay Gyula növendéke volt, rajztanári oklevelet szerzett.

Tanárként Debrecenben, Szentendrén, Miskolcon, Újvidéken és Nyíregyházán dolgozott. Újvidéken egyik alapítója volt a Délvidéki Szépmíves Céhnek, Nyíregyházán egyik létrehozója a Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskolának.

1957-ben visszaköltözött a Kiskunságba, Kiskunhalason tanított nyugdíjazásáig. Festészete itt ért be és teljesedett ki, a végsőkig leegyszerűsített formavilágát itt alakította ki.

Különböző újságok, folyóiratok több évtizeden át közölték rajzait, illusztrációit. 70 éves koráig az országban több mint ötven önálló kiállítása volt. Három, az életművét bemutató állandó kiállítása Kunszentmiklóson, Kiskunhalason és Kisvárdán tekinthető meg.

1999. február 1-én hunyt el Kiskunhalason, temetésére Kunszentmiklóson került sor.

Díjai, kitüntetései: Székely Bertalan emlékérem, 1971; Bács-Kiskun Megye Művészeti Díja, 1974; Nyíregyházi Nemzetközi Művésztelep I. díja, 1976; Munkácsy Mihály-díj, 1980; Kiskunhalas Városért kitüntetés, 1980; Kiskunhalas város díszpolgára, 1998

2016. augusztus 4. 18:00

Diószegi Balázs Expresszionizmusa

Museion No. 1 Galéria

Budapest, Üllői út 3.

www.icshu.org

Forrás: EuroAstra

Gelencsér Rothman Éva művészettörténész ötletére vállalkozott a Kieselbach Galéria a 20. századelő nagyhatású festőjének, Nemes Lampérth József életművének eddigi legnagyobb szabású kiállítására, megmaradt műveinek felkutatására és bemutatására. A magyar avantgárd legeredetibb képviselőjének rövid életművéből sok magyar festő meríthetett, látjuk itt és most Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István és Patkó Károly, sőt, Barcsay Jenő munkáin. A soha egyben nem látott életmű hat teremben 126 alkotással szerepel!

Nemes Lampérth József – Nagybányai boglyák verőfényben, 1911

Nemes Lampérth József -Tabán, 1917

12 múzeumból és 13 magángyűjteményből érkeztek a képek, ezek is jobbára raktárakból. 1963-ban a Magyar Nemzeti Galéria monografikus tárlatán csupán 72 mű vonulhatott fel. Gelencsér Rothman Éva Nemes Lampérthról szóló könyve is hamarosan megjelenik.

A tanulmányozáshoz felidézzük Nemes Lampérth József életrajzát:

1891-ben született Budapesten; 1900 és 1906 között a Felső Erdősori Polgári Fiúiskola növendéke; 1907-1909 között a Székesfővárosi Iparrajziskola tanfolyamát látogatta. 1910-ben festette kaktuszos csendéletét, amit a Művészház téli tárlatán bemutattak. 1911-től a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola diákja, nyaranta a nagybányai festőiskolában alkotott. 1912-ben Zemplényi Tivadar, a müncheni Akadémia konzervatív képviselője kizáratta a főiskoláról. 1913-ban egyéves párizsi ösztöndíjat nyert, ami az élelmezésére sem volt elég. 1914-ben önkéntesként bevonult az első világháborúba. Háromszor megsebesült, bal könyöke megbénult. 1916-ban részt vett a Nemzeti Szalon „Fiatalok” című kiállításán Diener-Dénes Rezső, Dobrovics Péter, Gulácsy Lajos, Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos és Uitz Béla társaságában. 1917-ben szerepelt másodszor a Nemzeti Szalon „Fiatalok” kiállításán. Augusztusban a nővéréhez utazott Kolozsvárra, ott tájképeket festett. 1918-ban Kassák Lajos MA III. tárlatán három alkotásával jelentkezett. 1919-ben, a Tanácsköztársaság megalakulása idején állami megbízást, tanári állást és műteremlakást kapott. Uitz Bélával együtt készítette a Be! című toborzó plakátot. A bukás után félt a börtönbüntetéstől, ezért november végén Berlinbe ment. Az ott töltött közel egy év alatt korábbi kompozícióinak nagyobb méretű megoldásain dolgozott. 1920 végén Moholy-Nagy Lászlóval közösen állított ki Fritz Gurlitz műkereskedő neves galériájában. Ekkor Alfred Gustav Ekström svéd műgyűjtő megvásárolta néhány képét, és az otthonába hívta. A svédországi tartózkodás idején az őrület jelei mutatkoztak a festőn. Ekström ezért visszaküldte őt Berlinbe. A milliomos mecénás felesége bizonyára elégette Nemes Lampért ott született műveit. 1921 januárjában tért haza Budapestre. Svédországi és berlini levelezése Hoffmann Editnél, a Szépművészeti Múzeum munkatársánál fennmaradt. Hazatérése után 1924-es haláláig elmegyógyintézeti kezelés alatt állt, majd a Sátoraljaújhelyi Erzsébet Közkórházban – tökéletesen elfeledve – meghalt.

Nemes Lampérth betegségéről az orvosi tanulmányok ellentmondóak. Valószínűleg veleszületett skizofréniában szenvedett. Ehhez erősen hozzájárult a 20. század hajnalán a sok magyar sorscsapás, akárcsak Gulácsy Lajos pszichéjének megbomlása, a többi kisiklott élet hatása, valamint a történelmi helyzetek sorának kiszolgáltatottsága. Az ifjú festő váratlanul remekművekkel robbant be a művészkörökbe. Egyetlen nagy sikerét 1917-ben érte el a Nemzeti Szalon kiállításán, amikor bekerült Kassák körébe.

Kiselbach Tamás célja ezzel a tárlattal is, hogy megváltoztassa a magyar festészet pozícióját. Nemes Lampérth rövid, izzó életműve ugyanis világszínvonalat képvisel! Kieselbach, a művészettörténész sorsmodellnek nevezi Nemes Lampérth pályáját és alkotásainak sorsát. A Monarchia utolsó éveiben rengeteg fiatal, tehetséges magyar festő bukkant fel. A Nyolcakat követő új nemzedék legnagyobb ígérete volt Nemes Lampérth József, aki 1912-ben, alig 21 évesen állította ki a Városligeti részlet és a halott édesapjáról festett Ravatal című képét. Az első világháború idején több remekművet készített. A fronton szerzett élmények, a párizsi diktátum, a Tanácsköztársaság bukása utáni menekülések bizonyára hozzájárultak elhatalmasodó elmebajához. A derékba tört karrier is súlyosan megviselhette. Ennek ellenére művészete megújította a magyar grafikát és a festészetet. Moholy-Nagyra a világhír várt külföldön, Nemes Lampérthra pedig itthon a feledés. Művei egy része elkallódott vagy megsemmisült az elmúlt évszázad során.

A mi dolgunk a korszakalkotó művész újrafelfedezése. Erre kivételes alkalmat kínál most a Kieselbach Galéria átfogó tárlata.

Dobi Ildikó – EuroAstra

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének köszönhető felfedezés óriási meglepetést okozott nemcsak a nagyközönség, de a művészettörténészek számára is. A restaurálás izgalmas, olykor krimibe illő nyomozásra emlékeztető folyamatával szeptember 12-én, hétfőn 10 órától az „Egy nemrég felfedezett itáliai oltárkép restaurálása és kutatása”címmel megrendezett konferencián ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Olasz Kultúrintézetben. A projektet egy szeptember 22-ig látható kiállítás kíséri, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, prof. Csanádi Judit nyit meg hétfőn 12.30-kor Fülöp Attilával, az EMMI helyettes államtitkárával közösen.

A Belvárosi Pesti Ferences-templom padlásán több mint fél évszázada elfeledve és rossz állapotban heverő itáliai oltárkép felületét nemrég még olyan vastag szennyeződés és megsötétedett lakkréteg borította, hogy azon sem a kompozíció, sem maguk a figurák nem voltak kivehetőek. A Szűz Mária Szentháromsággal, szentekkel és donátorral című olajfestmény restaurálására a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén került sor a 2015-2016-os tanévben. Fekete Dóra, Fiam Judit, Mikó Edit és Tiszai Rebeka negyedéves festőrestaurátor-hallgatók kapták feladatul a nagyméretű olajfestmény történetének kutatását, természettudományos vizsgálatát, konzerválását és restaurálását. A négy hallgatón kívül a helyreállításban – az útmutatáson túl – tevékeny részt vállaltak vezető tanáraik, Görbe Katalin egyetemi tanár, festőrestaurátor-specializáció vezető és Heitler András tanszékvezető egyetemi adjunktus is.

A 2015-16-os restaurálás után vált csak nyilvánvalóvá, hogy a magyarországi egyházi- és állami gyűjtemények, múzeumok anyagát figyelembe véve is kiemelkedő művészeti értékekkel bíró festmény került elő az ismeretlenségből, óriási meglepetést okozva nemcsak a nagyközönség, de a művészettörténészek számára is.

A projektről weboldal is készült, amelyben további részletek is megtudhatók az egyedülálló projektről és a konferenciáról:

http://www.mke.hu/dioszkoridesz/index.html

Forrás: MKE Restaurátor Tanszék és Művészettörténet Tanszék

Jó lenne megkérdezni Czeizel Endre professzort, genetikai vagy társadalmi okai vannak, hogy a hölgyek között elenyésző számban vannak festőművészek? Legalábbis a XX. századig. De sajnos nem tehetjük meg. Persze régebben is voltak tehetséges hölgyek, akik festettek, de inkább festegettek. A maguk, a családjuk örömére. Két fantasztikus kivétel azonban van.

   Angelika Kauffmann (1741-1807) svájci klasszicista festő korának legünnepeltebb művészei közé tartozott, művei a nagy múzeumokon kívül angol, német, olasz és orosz palotákban találhatók. Egyik alapító tagja volt az Angol Királyi Művészeti Akadémiának. Fiatalon apjával Olaszországban tanulmányozta a reneszánsz művészetet. Rengeteget utazott, megismerkedett Goethével is, akinek Iphigenia Taurisban c. könyvéhez számos illusztrációt készített. Freskókat is festett. Életművéhez nem tartozik, de megemlíteném, hogy az angolok vitathatatlanul legnagyobb festője, Sir Joshua Reynolds feleségül kérte, de nemet mondott.

Angelika Kauffmann: Önarckép

  Élisabeth Vigée Le-Brun (1755-1842) francia neo-klasszicista festőművésznő. Aki elsősorban portréfestésben alkotott maradandót. Tanárai Vernet és Greuze voltak, A Francia Királyi Akadémián tanult, tehetsége kortárs mestereit lenyűgözte. Marie Antoinette királynét is, akinek udvari festője lett, bár ez a művészvilágban nem mindenkinek tetszett. De dolgozott Rómában, Bécsben és Szent-Péterváron is.

Élisabeth Vigée Le-Brun: Önarckép

   Több mint 500 festménye, pasztellképe, rajza ismert. Ezek közül számosat nagy múzeumok gyűjteményében, elsősorban Amerikában, illetve magángyűjteményekben őriznek. Portréi közül néhány igen közkedvelt volt a XIX. század miniatúra-festőinek körében is, akik némileg leegyszerűsítve számtalan változatban megfestették önarcképét vagy más női portréit.

   A francia impresszionisták között is akadtak hölgyfestőművészek, ha nem is olyan híresek. Például Victorine Meurend, aki nem mellesleg Eduard Manet modellje volt az Olympia és a Reggeli a szabadban c. világhírű festményeihez.

   A XX. század elejétől változott a helyzet. Ha nem is nagy számban, de elkezdődött a festőművésznők térhódítása. Közülük többen híres festők házas- vagy élettársai. Így például Frida Kahlo (Diego Rivera), Dorothea Tanning (Max Ernst), Sonia Delaunay (Robert  Delaunay), Sophie Taeuber (Hans Arp). Említhetném a német Käthe Kollwitzot is, akiről még egy szép utcát is elneveztek Lipcsében.

   Nekünk is vannak festőművész hölgyeink, Csorba Anikó, Kosaras Renáta, Nagy Boglárka, hogy csak néhányat említsek. Nemzetközi hírnévre tett szert Reigl Judit, a Franciaországban élő szürrealista festőművésznő, akinek Robbanás c. képét az Erdész & Makláry Fine Arts Galéria hirdette az Interneten 80.000 euróért.

Láng Róbert – EuroAstra