A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának szervezésében „Élethelyzetek” címmel nyílik kiállítása Veress Sándor László festőművésznek, az MMA rendes tagjának a Vigadóban.
A kiállítás kurátorai Véssey Gábor festőművész, az MMA rendes tagja és Bukta Norbert festőművész. A kiállítást prof. em. Kő Pál szobrászművész, a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagja nyitja meg 2015. április 10-én (pénteken) 18 órakor. Helyszín: Pesti Vigadó (1051 Budapest, Vigadó tér 2.)
A KIÁLLÍTÁS 2015. ÁPRILIS 11-TŐL 2015. MÁJUS 14-IG LÁTOGATHATÓ.

m e g h í v ó
Ars poetica (részlet)

“A festő közösségekben, társadalomban él, és az ott szerzett édes és keserű tapasztalatait, élményeit képes kifejezni munkáiban.
Édes és keserű, vagy másképpen bölcseleti jelzővel idilli és démoni élményanyaga drámai alaphelyzetet teremt, amely alaphelyzet a megélt idő, valamint a mindenkori jelenlét természetes élményei és az ezekből fakadó megismerési, szellemi folyamat hoz létre egy munkálkodást, egy műgyakorlatot.
A festészet nagy lehetősége, élménye éppen az, hogy a jelenségekben képes felismerni az organikus rendet; – felismerni azt, hogy minden világelem valami nagy egésznek a része. A természet minden elemét, emberét, állatát, növényét, minden alakzatát fel lehet kínálni a jóindulat sugárzó fényének.”

Veress Sándor László

Tekintsék meg a Veress Sándor Lászlóval 2013-ban készített videointerjúnkat:

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. április 13. – Budapest, 1934. június 18.) magyar festő és grafikus. Sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok (főleg az expresszionizmus, a kubizmus és a konstruktivizmus) mentén.

Eredeti foglalkozása asztalos, 1918-ban kerül Kernstok Károlyhoz, itt részesül először szervezett művészi képzésben. 1923 nyaráig terjedő periódus elsősorban a művészi eszközök elsajátításának időszaka. Kezdetben csak ceruza- és tusrajzokat készített, később ismerte meg az akvarelltechnikát, majd a húszas évek elejétől próbálkozott olajfestményekkel.

Első kiállítását 1922-ben rendezték a nemrég alakult Belvedere kiállítóhelyiségben, ahol hetven képpel lépett a nagyközönség elé.

Derkovits annak a klasszicizáló neonazarénus témavilágnak a hatása alá került, amelyet hozzánk elsősorban a Nyolcak közvetítettek. A harmincas évek magyar valósága nála jelent meg a legközvetlenebbül, a társadalmi kérdésekre ő reagált a legérzékenyebben.

1923-1926 között Bécsben tartózkodott. A korábban érlelődő változások kiteljesedése folytán új periódus kezdődött Derkovits művészetében. Az új környezet a művész számára szabadabb alkotói légkört biztosított. A kötetlenebb emberi kapcsolatok, a szabadabb politikai légkör és a viszonylagos anyagi biztonság ismeretében meglepő Derkovits témavilágának és stílusának hirtelen fordulata: tematikailag a halál, a menekülés, a sorsszerű elbukás és az üldözöttség kerül előtérbe, melynek stiláris megfelelője a német expresszionizmusnak a művész egyéni látásmódjához igazított változata.

Derkovits életművének új szakasza 1927-ben kezdődött, ekkor kezdett városrészleteket ábrázoló, úgynevezett “utca-képeket” festeni. A menekülés témájú kompozíciókról már ismerős emberáradat fegyelmezettebbé és konkrétabbá válik. Hirdetőoszlop, gyümölcsárus bódé, lovas rendőr motívumai szegélyezik az egyre felismerhetőbben a proletár jelentés hordozójává vált emberfolyamot. Az elemek térbe rendezése a tartalomnak szigorúan alárendelt, tudatos hierarchiát mutat. A motívumok léptékét és nézőpontját jelentésbeli súlyuk határozza meg.

A sivár élettért megjelenítő nagyváros ellenpólusaként ekkor jelennek meg Derkovits képei között az enteriőrök, a meghitt családi otthon zárt világának megfogalmazásai.

Az 1514 címet viselő Dózsa fametszet sorozat Derkovits 1927-1930 közötti alkotó periódusának betetőzése. A monumentális ciklus a jelenre vetítve is érvényes tanulságokat megfogalmazó történeti ábrázolás egyik csúcspontja művészetünkben.

Derkovits művészetének utolsó négy éve egyéni stílusa kibontásának ideje. Egyre súlyosbodó betegségét legyőzve, tüneményes gyorsasággal festette képeit. A német expresszionisták hatása nélkül nem juthatott volna el a saját útjára, és térszerkesztése magában ötvözte a kubizmus néhány elvét is.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/derkovits/derkovits.html

Műelemzés Vasút mentén

Derkovits Gyula, 1932

Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

A korszak legtekintélyesebb művészeti szervezete, a Szinnyei Merse Pál Társaság 1932-ben ezért a képért Derkovitsnak ítélte oda a Nemes Marcell műgyűjtő és mecénás által alapított 100 pengő értékű tájképfestészeti díjat. Az első világháborúban lerokkant tüdőbeteg festő az 1910-es évek végétől kezdve művésztársaságoktól függetlenül járta a maga útját, sőt még a munkásmozgalomban sem vett részt, mint ahogy az utókor szerette volna beállítani. Ugyanakkor nagyon erős elkötelezettség élt benne az elesettek, a nyomorgó proletárok és a szegények iránt. Témái leggyakrabban városi témák, helyszínei a modern munkásság életének terei: külvárosok, gyárak, ipari negyedek. A Vasút mentén, akárcsak Derkovits más főművei, pontos korkép az 1930-as évek Magyarországáról.

(Nagyítható kép)

Derkovits festészetében az expresszionizmus zaklatottsága, a modern filmművészetből ismert hirtelen vágások jelentik a komponálás alapját.

Sok más munkájához hasonlóan ezen a képen sincsen horizont. A tér zárt és áthatolhatatlan világ, amit bizonyos értelemben a reménytelenség helyének is értelmezhetünk. A vasút mentén, a zajban, füstben baktató proletárok élettere ez a kietlen, rideg közeg. Ebben a térben a téri viszonylatok sem pontosak.

A figurák úgy jelennek meg itt, mint faliújságra ragasztott, tépett papírlapok. Semmi nem egész: akár a mozdony, akár a lépegető figurák, mind elvágott, töredékes alakok.

Nincs nyugalom a képen, s ezt a művész azzal éri el, hogy kerüli a párhuzamosokat, a vízszintes és függőleges irányokat, s ez nemcsak bizonytalanságot, hanem dinamikát is kölcsönöz a kompozíciónak.

Sőt, az előreszaladó mozdony szinte magával rántja a férfit, akinek előrebillenő alakját a hátrafelé dőlő asszony tartja egyensúlyban. A két ember összetartozó egységét , úgy tűnik, a hatalmat, erőt szimbolizáló személytelen mozdony lendülete próbálja széttépni.

A kerekek monoton zakatolását az olyan motívumok érzékeltetik, mint az ismétlődő sínpár, vagy az az ezüstös pára, amely fénylő foltjaival hinti tele a kép alsó részét.

Derkovits az 1920-as évek végétől használta előszeretettel az ezüst festéket. Az ezüst szín nála – akárcsak József Attilánál – tisztaságot, keménységet jelöl, de bizonyos értelemben érzelemmentes holt hidegséget is. A mozdony, a csillanó fények ezüstje és a figurák barnás, lazacszínű színvilága megint csak a holt és élő ellentétét húzza alá.

Írta: Bellák Gábor

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (312-313. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével.

Az Empire

A magyar fejlődésből kiszakadt, külföldön dolgozó festők mögött az itthoni mestereknek – túlnyomórészt helyi rajztanároknak, de még némely dilettánsnak is – a XVIII. század végén meginduló s a XIX. század elején kialakuló működése volt a magyar művészet újjászületésének első jele. Müller János lőcsei (Levoča) rajztanár felvidéki gouache tájképei, a műkedvelő Petrich András (1765-1842) hadmérnök-tábornoknak finom balatoni gouache tájképei, Bikkessy Heimbrucher József (1816-1820 körül) mérnökkari tisztek viseletképei, Szabó János (1794-1851) marosvásárhelyi (Tirgu Mures) és brassói (Orasul Stalin) rajztanárnak kitűnő rajza Bólyai Farkasról vagy Hofbauer János (1803-1846 után) győri és budai rajztanárnak pest-budai akvarell látképei tárgyilagosságukkal, empire józanságukkal és gondos, naturalista kivitelükkel többek, mint a kor kedves emlékei. E művek voltak a korszak későbbi nagy művészeinek mintaképei. Müller János id. Markó Károlynak volt a mestere, Szabó Jánostól pedig Barabás Miklós tanulta el a krétával való rajzolást.

A rajztanárok e kezdeményezése mellett Ferenczy István (1792-1856), Rómában Thorwaldsennél, majd Canovánál tanult szobrász működése volt az első tudatos kísérlet a magyar művészet újjáteremtésére. Római működése Csokonai Vitéz Mihály szép portréjával, és a kitűnő „Pásztorlányka” című szobrával nagy lélegzetű kezdet volt. Rómából 1824-ben tért vissza, de az itthoni helyzet még nem ért meg tervei megvalósítására, s működése közönybe fulladt. Rajzai, szobor-, relief- és éremtervei közül a VII. Pius érméhez készült, a Nemzeti Múzeumban őrzött vázlatrajza a legjelentősebb.

Magyarok Külföldön

A lassan meginduló fejlődés még nem tette lehetővé oly méretű festőegyéniségek hazai kibontakozását, mint id. Markó Károly és Brocky Károly. Kinőve a hazai szűkös keretek közül, s követve az előző századok festőinek útját, egyik Itáliában, a másik Angliában talált megfelelő talajra.

Markó Károly (1791-1860) az 1810-es évek végén Müller János Jakab (Levoča) rajztanárnál tanult, majd a bécsi Akadémiára járt. 1832-től Olaszországban élt. Nemzetközi Híre 1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagságát, három évvel később pedig a firenzei Akadémia tanárságát szerezte meg számára. S bár külföldön élt, csak egyszer, 1853-ban látogatott haza egy rövid időre, magyar kapcsolatai mégis megmaradtak, képeiből küldött a Pesti Műegylet kiállításaira és számos Itáliában élő fiatal magyar festőt támogatott és tanított.

Első munkája, egy idealizált tájkép után készült gouache másolat, 1814-ből keltezett. Korai művei nagy része dilettáns másolat, egy metszetekkel illusztrált műből, Mednyánszky-Fischer: Mahlerische Reise auf dem Waag Fusse (1818) című kiadványból. A korabeli naturalista veduta festészet e tipikus képviselői és rajztanárjának, Müllernek hasonló szellemű munkái, melyeket Markó szintén másolt, a természet tanulmányozása felé fordították figyelmét. Ez irányú munkáinak fődarabja és egyben a XIX. századi magyar festészetnek első mesterműve az 1820-as évek végén alkotott „Visegrád”. A festői látvány őszinte megragadása, a kép egységes, részletekbe nem vesző kezelése ragyogó kezdet volt. Markót azonban bűvkörébe vonta az Akadémia és letérítette erről az útról. Az 1830-as évek elejétől stílusa a preromantikától érintett klasszicizáló akadémikus festészet hatására alakult s nem változott többé. Egymás után festette előkelő tartózkodású, gondos kivitelű, idealizált tájképei hosszú sorát. Részletező, leheletfinom, szinte zománcos tisztaságú és tüzű, az Akadémia szabályai szerint megkomponált, Árkádia szépségét és egy álomszerű aranykor édességét idéző művei („A szent hajdan gyöngyei” 1833, „Diana vadászata”, 1833, „Bibliai jelenet” 1855) a Claude Lorrain típusú tájképfestészet utolsó virágai.

id. Markó Károly: Visegrád (nagyítható kép)

id. Markó Károly: A szent hajdan gyöngyei (nagyítható kép)

id. Markó Károly: Krisztus megkeresztelése a Jordánban (nagyítható kép)

id. Markó Károly: Vénusz és Ámor (nagyítható kép)

id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal (nagyítható kép)

Festményeihez készült rajzai közül a legszebbek az alkotás első lázában fogant tájvázlatai, biszterrel, vagy ritkán akvarellel lavírozott, gyors vonásokkal vázolt tollrajzok, amelyeken a kész kompozíciók szárazon részletező előadásmódját nagy foltokból felépített dús festőiség előzi meg. Túlnyomó részük nem természet után készült, hanem egy képterv első felvillanásai. A rajzbeli vázlatosság nem áll távol a markói típusú művészettől. Ahogy a képek visszavezethetők Claude Lorrain művészetéig, a rajzokban is az ő elragadó lavírozott vázlatainak emléke él. Az első vázlat után Markónál a kész kép felé a következő lépés az akvarell-vázlat volt. Vízfestményeinek technikája a fejlesztéses, aláfestett, a lazúrozott olajfestményhez hasonló vízfestés volt, bár jó részükön ezt az eljárást nem vitte végig, vagy megállt már az aláfestésnél, vagy csak egyes részleteket dolgozott ki, befejezetlenül hagyta a többit. Ezek között csodálatos szépségű műveket találni. Ilyen az 1843-ba készült Tóbiást az angyallal ábrázoló vázlata, a levegős, szelíd, távoli táj előtt a gyengéd, a remegő falombok alatt a folyó partján lejátszódó jelenettel. Egy másik remekbe készült vízfestményén sziklás, egykori szelektől csavart fatörzsű és tépett lombú erdőt hint be a nap aranyával. Az akvarell-vázlat után következett a részletes, szinte mérnöki pontosságú végleges ceruzarajz, amelyet azután vonalháló segítségével átmásolt a vászonra. Ezekből már eltűnt a korábbi a korábbi vázlatok frissessége s még nem sejtetnek semmit a kész kép aranyos barnás tónusú, részletessége mellett is egységes hatású szépségéből. A legkevésbé sikerültek a staffage alakokhoz készített ceruza tanulmányai, melyek finomságuk ellenére is száraz aprólékosságban vesznek el.

Brocky Károly (1807-1855), egy temesvári (Timișoara) borbély törvénytelen fia, dickensi nyomorúságú gyerekkor után érkezett el a festészethez, mellyel Schütz Antal temesvári rajztanár műtermében ismerkedett meg. Az első lépéseket azonban a festészet meghódítására Melegh Gábor, akkor Versecen (Vršac) dolgozó kitűnő fiatal festő vezetésével tette meg. Később, 1823-tól tíz éven át a bécsi Akadémián tanult Daffinger és Ender keze alatt. 1835-ben Olaszországban járt, majd 1837-ben Párizsban telepedett le. Itt nem az élő művészet harcai ragadták magukkal, hanem a Louvre klasszikusai, akiket szorgalmasan másolt. Raffael, Rubens és Van Dyck mellett főleg a nagy velenceiek kolorizmusa kápráztatta el. Egy másolata révén került Angliába 1838-ban, ahol tehetsége miatt csakhamar keresett arcképfestő lett és az udvar is foglalkoztatta. A hazai környezetből, Barabás Miklós egy látogatását kivéve, teljesen kiszakadt s csak 1851-ben került ismét magyarokkal kapcsolatba, éspedig angliai magyar emigránsokkal. Ez időből származnak Mészáros Lázár és Kmetty György honvédtábornokok arcképei, melyeket több más képpel együtt végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyott.

Bécsi korszakának arcképei, miniatűrök, és vízfestmények („Medgyasszay Zsigmond” 1830, „Tschida Mária” 1831, „Medgyasszay Otília” 1833 ) érzékeny, finom rajzukkal, porcelános színeikkel már kitűnő és a bécsiekkel egyenrangú mesternek mutatják, de formái a festői lágyságot és színei tüzüket csak a Párizsban készült másolatokon kapták meg. E másolatok jó része akvarell-vázlat, melyek a mai színes reprodukciókat helyettesítették a festőknél, akik a nekik tetsző képeket így rögzítették a maguk számára. Barabástól Gyárfásig sok magyar festőtől ismeretesek hasonló kópiák, ezek közül a legszebbeket és a másolt mű lényegét a legjobban megragadókat Brocky mellett Székely Bertalan készítette. Angliában Brocky a velenceiek pompája és mély tüzű, aranyos színei után elsajátította a XVIII. századi nagy angol arcképfestők eleganciáját s belenőve az angol hagyományokba, a Viktória-kor, a szigetországi biedermeier legfestőibb megjelenítője lett. Szinte érzéki örömmel festette dús, ragyogó kolorizmussal és bársonyosan lágy, egymásba olvadó tónusokkal érzékeny, sőt néha érzelmes arcképeit („Tschidáné arcképe”) és későbbi korszakának szendergő és álmukban nyújtózkodó bacchánsnőit, pásztorlányait és Psychéjét. E művei közül a „Venus és Ámor” Brocky s egyben a múlt század eleji magyar festészet fő műve.

Vízfestményei nagy része teljesen önálló mű. Korai arckép-akvarelljei után Angliában már szinte kivétel nélkül csak alakos kompozíciókat festett; egy ablakban ülő lányt, játszó gyerekeket, egy balkonon álló fiút vagy egy gyerekét pólyáló anyát. Igénytelenségükben is nagyszabású alkotások ezek és a technikán kívül csak kis méretük és vázlatosabb előadásuk különbözteti meg őket olajképeitől. A kor érzelmességét tollrajzai viselik leginkább magukon. Számtalan apró képötletet rajzolt meg vázlatlapjain. Témájuk, felfogásuk azonos vízfestményeiével, de kivitelük a toll adta lehetőségek kihasználása miatt, festőiségük mellett is aprólékos. Képeihez készült krétarajzai, arcképek vagy kéz- és lábtanulmányok kitűnő akadémikus iskolázottságról és bámulatos rajztudásról tanúskodnak. Részletező előadásmódjuk mellett is ugyanazt a vérbő, előkelő festőiséget árasztják, mint kész képei s ugyanaz az öröm, a szép formáknak, a hús puhaságának, a bőr simaságának és melegségének öröme hatja át őket. Érzéki gyengédsége átsüt a hideg angol elegancián, s rajzolás közben szinte simogatva teremtette újra a papíron a test szépségeit.

Brocky Károly: Venus és Amor

Brocky Károly: Medgyasszay István gyermekei (nagyítható kép)

Brocky Károly: Fiatal nő, nyár (nagyítható kép)

Brocky Károly: Női portré (nagyítható kép)

Brocky Károly: Ablaknál álló nő (nagyítható kép)

Markó és Brocky mellé sorakozik harmadiknak a fiatalon meghalt Melegh Gábor. Melegh 1801-ben született Versecen (Vršac). Tanulmányait 1817-től a bécsi Akadémián végezte kitüntetéssel. Az 1823. év nyarán Versecen tartózkodott, hol rajztanítással foglalkozott. Ekkor ismerkedett meg Brocky Károllyal, kit tanítványául fogadott. Melegh a nála hat évvel fiatalabb Brockyt a legtehetségesebb tanítványának vallotta és néhány hónapi tanítás után a bécsi Akadémiára irányította. 1835 tavaszán Itáliába, a művészet ígéretföldjére indult, ahová azonban már nem jutott el. Útja elején, Triestnél a tengerbe fúlt.

Művei közül alig néhány ismeretes, de e kevés műből is biztosan lehet következtetni alkotójuk tehetségére és felkészültségének magas színvonalára. Erőssége az arckép-miniatúra volt. E műfajban alkotta java munkáit. Stílusa J. B. Isabey és T.H. Lawrence hatására kialakult bécsi arckép-miniatúra irányhoz kapcsolódott, anélkül azonban, hogy bárkinek hatása kimutatható lenne művein. Ugyanebben a stílusban dolgozott ekkor még Brocky is. A két művész munkái kitűnő kvalitást mutatnak, vetekedve a legjobb bécsi mesterekkel.

Melegh első ránk maradt akvarellje 1826-ból származik és Edward Devrient-et, a híres német színművészt ábrázolja. A fiatal, markáns göndör, fekete hajával, sápadt arcszínével, kék kabátban és csontszínű felöltőben jelenik meg a semleges, ezüstös kékes háttér előtt. A jellemzés nagyszerűsége s a porcelánosan tiszta, hideg színharmónia korának legjobbjai közé emeli a fiatal művészt. A Károlyi Gabriellát ábrázoló, 1829-ből keltezett krétarajza hasonlóan kiváló alkotás. Itt a hideg színeket a feketék meleg, bársonyos puhasága váltotta fel. Az arc finomságát és a nyak lágyságát a kalap, a haj, s a ruhát szegélyező prém sötét foltja emeli ki. Az elegáns, előkelő festőiséggel alkotott művet az arc leheletfinom pírja kelti életre. A miniatúrái közül bemutatott, 1830-ból származó női arckép, melyen zománcosan mély tüzű színekkel rögzítette a fiatal női arc kedvességét és ábrándos tekintetét az elefántcsont lemezre, a műfaj legjobb magyar alkotásainak egyike.

Komponálásának keresetlen egyensúlya, modellálásának finomsága és színharmóniáinak választékossága mutatja, hogy Melegh Gábor korai halála egy nagy művész kibontakozását akadályozta meg.

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (11-13. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

Kapcsolódó tartalom: Magyar rajzművészet XII. – XVIII. század

Kategória:Művészet Tagged: festészet, művészettörténet, rajzművészet

Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990

2015. április 24. – augusztus 23

A Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című kiállítás eddig nem látott gazdagságban mutatja be a korszak erdélyi magyar művészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett a kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen vonatkozásokat ismerteti meg a látogatókkal. Az átfogó igényű tárlat anyagát jelentős mértékben az erdélyi (romániai) köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött tárgyak alkotják. A tárlat kilenc szekciója a legváltozatosabb szempontok szerint mutatja be Erdély magyar művészetének hét évtizedét.

Az első egység (Ember a tájban) Nagybánya örökségét és a tájfestészeti hagyományt öleli fel. A kőben, a fában. szekció az archaikus kő- és fafaragásnak a modern erdélyi művészetben továbbélő gyakorlatával foglalkozik. Az Akik előttem jártak című egység az erdélyi elődök portréit tartalmazza történeti panteonok, illetve kortársakat megörökítő szobor-együttesek formájában.

Az első világháború utáni években a szebb új világban reménykedő utópiák számára mind az avantgárd elvontsága, mind a neoklasszicizmus objektivitása hiteles művészi kifejezésmódokat kínált. Az avantgárd hatásával az Avantgarde sugárzás, a klasszikus hagyomány feléledésével pedig a Klasszikus értékek nyomában című rész foglalkozik. Erdély magyar művészetében is vissza-visszatérő kérdés a realizmus ábrázolási hagyománya. A művészet és a társadalom összefüggését vizsgáló művek, illetve a szürrealizmus és a fotórealizmus kritikai tartalma a valóság ábrázolásának különféle felfogásából jöttek létre. Kiállításunk két nagy tematikus egysége, a Művészet és társadalom és A realizmuson innen és túl, a realizmus problémáját járja körül.

Az 1960-as évektől a nagy reprezentatív megbízások hiányában valamint a szigorú művészi cenzúra miatt a grafika kevésbé szem előtt lévő műfajában születtek a legprogresszívabb alkotások – ez a témája a Hagyomány és megújulás a grafikában című szekciónak. Az erdélyi grafika a tipográfia és a kifejezőeszközök tekintetében nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő. Legalább ilyen jelentős azonban az erdélyi neoavantgárd művészet, amelynek sokszor ironikus, vagy kétértelműségen alapuló szemlélete különösen összetett kritikai tartalmak kifejezésére volt alkalmas a diktatúra éveiben. Ezt azonban a hivatalos művészetpolitika nem tűrte. Az erdélyi neoavantgárd alkotásait az utolsó, “Itt és mást!”. Expanzió és kísérletezés című szekció mutatja be.

A kiállításon mintegy 430 mű – festmények, szobrok, rajzok, metszetek, plakátok és egyéb illusztrációk – látható. A Magyar Nemzeti Galéria a saját művei mellett közel nyolcvan hazai és külföldi köz- és magángyűjteményből kölcsönzött tárgyat mutat be a tárlaton. A képzőművészeti alkotások mellett a vetítőteremben az erdélyi művészekről, művészcsoportokról készült portréfilmek, etűdök, riportok tekinthetők meg. A kiállításhoz gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus készül, amely a korszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel. A legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek tanulmányai a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkoznak.

A kiállítás kurátora Szücs György, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese.

A kiállítás a Múzeumok Éjszakája kiemelt programja.

Ferencz I. Szabolcs, a MOL-csoport Társasági Kapcsolatok ügyvezető igazgatójának gondolata a kiállítás fontosságáról:”Magyarországról nézve akár úgy tűnhet, mintha az erdélyi kultúra, az erdélyi művészet csupán népművészeti alkotásokból, nosztalgikus hagyományokból állna. A MOL két évtizede jelen van Romániában, ezért volt alkalmunk megtapasztalni, hogy ez korántsem igaz. Az elmúlt száz évben számos területen, többek között a képzőművészetben is, kifejezetten korszerű, progresszív alkotók, igazi európai formátumú gondolkodók gyarapították az erdélyi kultúrát. A MOL-csoport hivatásának érzi, hogy a közép-kelet európai régiónak ezt a korszerűségét, lendületességét, kreativitását megmutassa a világnak, mind az üzletben, mind a kultúrában.”

Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

A magyar századforduló művészete, noha stilárisan rendkívül sokféle irányzatot ölel föl, egy dologban mégis nagyon egységes volt, és ez az a szándék, hogy túllépjen akadémizmus normatív rendszerén. Nagybánya plein air naturalizmusa, az impresszionizmus megjelenése, a szecesszió szimbolizmussal kevert dekadenciája, illetve dekoratív harmóniákra törekvő öntörvényű vizualitása mellett az 1910-es évekre már az expresszionizmus különféle tendenciái is megjelentek. München helyett Párizs lett a tanulni vágyó fiatal művészek úti célja, s Párizsból érkeztek a legfőbb inspirációk is.

Új jelenség a minden műfajban megjelenő modern népiesség. Az építészetben különösen erősen fogalmazódott meg a népművészet formai elvein alapuló új magyar stílus megteremtésének igénye, s egy kifejezetten magyaros szecesszió született meg. Ez a korszak fedezte föl a kalotaszegi népművészetet, sőt Erdély ekkoriban vált a magyar művészek szent földjévé, ahová gyűjtő utakra indultak.

Rippl-Rónai József: Lajos és Ödön (Testvéreim), 1918, Budapesti Történeti Múzeum, Fővárosi Képtár

A stiláris változások kiegészültek a művészet intézményrendszerének bővülésével is. A Nemzeti Múzeumból olyan jelentős szakmúzeumok váltak ki, mint az Iparművészeti vagy a Szépművészeti, majd később a Néprajzi Múzeum. Művésztelepek alakultak Nagybánya után Gödöllőn, Szolnokon, Kecskeméten, s a hosszú ideig egyeduralkodó Képzőművészeti Társulat mellett új művésztársaságok és galériák jöttek létre; elsőként a Nemzeti Szalon 1894-ben, majd sorra a Könyves Kálmán Szalon, a KÉVE, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK), a Művészház és az Ernst Múzeum.

Igazi modern jelenség, hogy a század elején már olyan öntörvényű, iskolákba alig sorolható alkotókkal is találkozunk, mint Mednyánszky, Csontváry vagy Gulácsy.

Dekorativitás és szimbolizmus

A századforduló magyar képzőművészetének legjellemzőbb vonása, hogy előtérbe került a dekoratív szemlélet, amely egyrészt a vonal és a rajz fölényét hangsúlyozta a tónusokkal, fényekkel, árnyékokkal modellált festői kidolgozással szemben, másrészt pedig megkísérelte a hagyományos perspektivikus tér lebontását, síkszerű rétegekké alakítását. Ebben a törekvésben már benne volt a korszak összművészeti igénye is, amely röviden megfogalmazva azt jelenti, hogy a képzőművészet alkalmazott művészetté alakítható, azaz a jó festmény arra is alkalmas, hogy építészeti, belsőépítészeti dekorációvá váljék. Rippl-Rónai József úgynevezett fekete korszakának, az 1890 és 1900 közötti, Párizsban töltött évtizedének festményei, grafikái, iparművészeti tervei ennek a dekoratív stílusnak a legegységesebb, legmagasabb színvonalú alkotásai a magyar művészet történetében. A keskeny, álló képformátumú, profilban ábrázolt nő egész alakos kompozíciója kalitkás nőként, vázát tartó nőként, rózsát tartó nőként egyaránt előfordul az életműben, sőt gobelinben kivitelezett változata ténylegesen is belsőépítészeti dekorációnak készült Andrássy Tivadar budai villájának ebédlőjébe. Rippl-Rónai dekoratív szemléletének egyik legszebb példája az Alföldi temető című műve.

Rippl-Rónai József: Alföldi temető, 1894, Magántulajdon

Minden végtelenül leegyszerűsített vonalritmusokká alakul a képen, miközben a fák eleven rácsozata szinte szimbolikusan is összeköti a holtak és élők világát a földdel és az éggel. Ferenczy Károly Archeológiája egy hasonlóan dekoratív felfogású kompozíció. Itt sem találkozunk perspektivikus térrel. A horizontálisan egymásra épülő rétegek valójában idősíkok: az antik szobortorzó múltbéli világa és a felszínen állók – a művész és apja – jelen ideje a művészet és a természet egymásba fonódó körforgásában kerül kapcsolatba egymással. A kompozíció ráadásul szépen hangsúlyozza azt is, hogy a fáradtságos emberi munka miként alakul át természeti princípiumból művészetté.

Nagy színfoltokra bontott egyszerű kompozíciója, radikálisan leegyszerűsített térszemlélete teszi Kunffy Lajos bretagne-i képét is a korszak egyik fontos alkotásává. A parton térdeplő házaspár aligha értelmezhető másként, mint a természet templomában imádkozó hívekként. Kunffy festménye az alapvetően naturalista és természetelvű kiindulópont, az átszellemült természetvallás és dekoratív látásmód olyan szintézise, melyhez hasonlóval a magyar művészetben alig találkozunk. A XIX. század végének művészete az akadémizmus kiüresedett allegorikus közhelyei után új összefüggéseket, a modern ember érzékenységét és bizonytalanságát mélyebben kifejező új szimbólumokat keresett. A századvég szimbolizmusának éppen az a sajátossága, hogy miközben el akar szakadni az akadémizmustól, a művekhez tapadó szimbólumkényszer, a nagy mondanivaló vágya továbbra is az akadémiák művészetéhez köti. Amiben mégis eltér az akadémiáktól, az szimbólumainak homályossága, többértelműsége, olykor egyenesen felejthetetlensége.

Kunffy Lajos: A bretagne-i tengerparton (Mendlik Oszkár és neje), 1898, Kaposvár, Rippl-Róna Múzeum

Vaszary János Aranykora ennek a szimbolista szecessziónak a legjelentősebb alkotása. Azontúl, hogy egy vágyott történelem előtti aranykort idéz meg, semmi sem egyértelmű a képen. Enervált nosztalgiája, figuráinak egy elképzelt aranykor utáni megfoghatatlan vágyódása pontosan jellemzi a századforduló dekadenciára hajló hangulatát.

Vaszary János: Aranykor, 1898, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

A képek mindegyike nagyítható

Írta: Bellák Gábor

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (258-261. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével!

Franz Anton Maulbertsch Közép-Európa késő barokk festészetének egyik legnagyobb tehetsége. Vallásos és világi témájú alkotásokkal, freskókkal, oltárképekkel ékesítette Ausztria, Cseh- és Morvaország számos templomát, kolostorát, kastélyát, palotáját, és Magyarországon is valamennyi festői korszakában nagyszámú megbízáshoz jutott. Eleven és virtuóz festőiség, lendületesség és szellemiség, a szín és forma lehetőségeinek mély ismerete jellemezte, igazi stílus- és iskolateremtő egyéniség volt.

A sümegi plébániatemplom freskóegyüttese nem csupán Maulbertsch egyik ifjúkori fő műve, hanem a közép-európai késő barokk festészetnek is az egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. A művész és segédei a templombelső egészét kifestették: az oltárképek, a mennyezet és az orgonakarzat képei és a díszítőfestés mind freskótechnikával készültek. A belső dekoráció magas fokú egységével egyetlen nagy teológiai gondolatot fejt ki, a megváltás művének folyamatát mutatja be. A ciklus kezdetét az előcsarnokban a pokol tornácán sínylődök jelentik, betetőzését a főoltárfreskó ünnepélyes jelenete, Jézus mennybemenetele, a megváltottak csoportjaitól kísérve. A mellékoltár-képeken és a hajó mennyezetén Krisztus életének jelenetei sorakoznak. A szcénák élénksége, élettelisége éppúgy köszönhető az expresszív formaadásnak és színezésnek, ahogyan a változatos típusoknak és elbeszélőtechnikáknak. A drámai és eksztatikus meseszerű hangulatban keveredik a kedves, zsánerszerű részletekkel.

Maulbertsch: Királyok imádása és részlete, 1757-58, Sümeg, plébániatemplom

Franz Anton Maulbertsch (Baden-Württemberg), 1724. június 7. – Bécs, 1796. augusztus 8.), osztrák festő.

Írta: Jernyei Kiss János

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (192. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével!

Kossuth-díjas művész, a hazai kárpitművészet egyik megújítója.

Ferenczy Noémi gobelinművész, festőművész, (Szentendre, 1890. június 18. – Budapest, 1957. december 20.)

Festőművész, a modern magyar kárpitművészet megteremtője. Apja Ferenczy Károly festő, testvérei: Ferenczy Béni és Ferenczy Valér. Először apjától tanult rajzot, később, 1911-ben Párizsba került a Manifactures des Gobelins-be, itt sajátította el a technikai alapokat.

A nagyításért kattintson a képekre!

Első alkotásait Nagybányán tervezte és szőtte, ezeket 1916-ban az Ernst Múzeumban édesapja Ferenczy Károly, és testvére Béni műveinek társaságában állította ki először a „Ferenczy Károly és gyermekei” című tárlaton. A húszas évektől szerkesztési módja és részformái egyszerűbbekké és a felülethez viszonyítva nagyobbakká váltak. Művészetének egyedisége volt, hogy a munkafolyamat minden fázisát ő végezte. 1926-tól volt a KUT tagja és kiállítója. 1932-ben, a Nagybányán és Brassóban töltött idő után Budapestre költözött. 1945-ben kinevezték az Iparművészeti Főiskola tanárává. 1948-ban Kossuth-díjat, majd Érdemes Művész címet kapott. 1965-ben Székesfehérváron rendeztek emlékkiállítást műveiből. Alkotásai Szentendrén a Ferenczy Múzeum állandó kiállításán láthatóak.

Forrás: József Attila Könyvtár Dunaújváros

A váci püspöki rezidencia építéstörténete jól szemlélteti a barokk egyházi központok kiépítésének folyamatát. A várbeli, XI. századi eredetű ősi székesegyház helyett a török kiűzése után a város főterén álló plébániatemplom lett a püspök temploma. Amikor 1761-ben Esterházy Károly lett az egyházmegye feje, elhatározta, hogy új helyen, nagyobb telken grandiózus székhely kiépítésébe fog: elképzelése valóságos Duna-parti Szent Péter tér kialakítása volt. A püspök megbízásából Pilgram lenyűgöző, egységes barokk együttes tervét készítette el, kupolás székesegyházzal, kétkarú kolonnádos térrel, a templom tengelyében álló püspöki palotával, amelynek kertje a Dunáig ér.

Johann Ernst Mansfield: Migazzi Kristóf arcképe Róma látképével, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok

Nem sokkal a munkák megindulása után azonban Mária Terézia egri püspökké nevezte ki Esterházyt, és a váci püspökség kormányzásával Cristoph Anton Migazzi bíborost, Bécs érsekét bízta meg. Az új püspök az elődje által elkezdett építkezést új tervek szerint folytatta. A Bécsben élő francia építész, Isidor Ganneval tervei alapján gyökeresen új formavilágú, a legmodernebb építészeti törekvésekkel rokonítható katedrális épült fel Vácott.

Az épületen sima felületek, monumentális üvegformák uralkodnak, homlokzatát sisak nélküli toronypár és az antik építészet oszlopgerendázatos szerkezetével díszített, diadalívszerű főbejárat díszíti. Amint az építtető korabeli portréja mutatja, a katedrális épületének elgondolásában ő is a római Szent Péter-templom és tér mintáját tartotta szem előtt. A portikuszos, harangtornyos, kupolás templom és a nagyméretű, szabályos homlokzatokkal keretezett tér kapcsolatában a példakép hatása valóban felfedezhető.

Franz Anton Maulbertsch: A Mindenszentek és Mária hódolata a Szentháromság előtt, 1770-71, Vác, székesegyház

A katedrális freskóegyüttesét Maulbertsch festette. A kupolakép a barokk mennyezetfestészet egyik legnépszerűbb témáját, a paradicsom vízióját jeleníti meg a Szentháromságnak hódoló, megdicsőült Máriával és a szentek seregével. A főoltárkép Mária és Erzsébet találkozását ábrázolja, középpontjában a Magnificatot éneklő, Isten országának eljövetelét előre meglátó Szűzanyával. A két freskó tehát összefüggő együttest alkot: a kupola Mária látomását teszi a néző számára is láthatóvá.

Isidor Ganneval: A váci székesegyház belső tere, 1762-74

Szerző: Jernyei Kiss János

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (196-197. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

A 19. század utolsó harmadában kiteljesedő, egyre változatosabb magyar festészet 1870 körül Szinyei Merse Pál főművei révén zárkózott fel a legkorszerűbb európai áramlatokhoz. Bár a művész csak idős korában jutott el Párizsba, az impresszionistákkal nagyjából egy időben, ám tőlük függetlenül fedezte fel a napfény forma- és színalakító szerepét kutató plein airt. A komplementer- és kontraszthatások figyelembevételével és a fénytelítettséget jelző valőrök segítségével állította harmóniába a naptól átitatott, szétszórt fénybe merített színeket. Elődeivel és számos kortársával ellentétben Szinyeinél a képegységet nem egyetlen uralkodó tónus biztosítja, hanem a sokféle színfolt azonos fényereje, és tökéletesen kiegyensúlyozott kompozícióiban minden képelem ember és természet összeforrott együttesére utal. A sokak által az egyik legszebb magyar képnek tartott Majálist akadémiai tanulmányai színhelyére, Münchenbe visszatérve festette, felvidéki kirándulásaira és a müncheni művésztársaság vidám piknikjeire emlékezve. Mint később önéletrajzában írta, “magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem.” Sejtése bevált: kortársai kinevették és csupán fél emberöltővel később kezdték felismerni korszakos jelentőségét.

Magyar Nemzeti Galéria

Szinyei 1912-ben

Szinyei Merse Pál (Szinyeújfalu, 1845. július 4. – Jernye, 1920. február 2.)

Műelemzés Majális

Szinnyei Merse Pál, 1873

Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Nagyítható kép

Téma

„Egy modern majális! Lehet-e köznapibb anyag a világon?” – jegyezte meg a Pesti Napló kritikusa, midőn szembesült Szinnyei képeivel az 1873-as bécsi világkiállításon, s valóban jól ráérzett arra, hogy a mű feltűnően hétköznapi témája szokatlanul modernnek hatott a nagy és komoly szüzsékhez szokott közönség előtt. Bár Szinyei világosan megjelölte, hogy képe nem akar mást ábrázolni, mint „egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez”, érthető, hogyha az utókor a festményben mégis valami finom aranykori nosztalgiát vél látni. Az a könnyedség, az a már-már idilli állapot, amely ezt a városi társaságot jellemzi, s mindehhez olyan kék ég, olyan zöld pázsit, amilyet Szinyei előtt senki nem festett a magyar művészetben. Mindezek alapján az az érzésünk, hogy Szinyei kinyitott egy ablakot, amin egy addig nem látott, nem érzett új világ friss levegője és képei áradtak be.

Kompozíció

A Majális kompozíciójában szín és forma, ember és táj különösen szerencsés módon találja meg összhangját. Miközben a magas horizont miatt a kék égből csak kevés látszik, a domboldal zöld tömegébe ágyazott színes kis társaság, benne a művész hason fekve ábrázolt „önarcképével” és szemben ülő, fehér ruhás hitvesével szinte napként ragyogja be a tájat.

A bécsi világkiállításon a magyar pavilon rendezője, Telepy Károly jó érzékkel helyezte főhelyre a művet, s a kedvező kritikák nem is maradtak el. Az akkor Münchenben élő Szinyei azonban a müncheni bizottság szerint odavalósi művésznek számított, így a festményt a magyar egységből a bajor kiállításba szállították, s lehetetlenül rossz helyre akasztották. Szinyei elkeseredésében visszavonta a képet a kiállításról, s hosszú évekig nem láthatta a közönség.

Szerző: Bellák Gábor

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (242-243. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

Szász Endre festő- és grafikus művész 1926. január 7-én született Csíkszeredán.

Marosvásárhelyen érettségizett, itt került kapcsolatba Kós Károllyal, Szolnay Sándorral, akik felismerték tehetségét és segítették. Tanára Bordy András volt. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növendéke volt.

1946-ban egy rozsdás, használhatatlan forgópisztoly ürügyén fegyverrejtegetésért elítélték, 1952-ben szabadult.

A60-as évek közepéig több mint 600 könyvet illusztrált, köztük Omar Khajjám: Rubáiját című könyvét, amely a British Múzeum nemzetközi pályázatán bekerült a világ legszebb 30 könyve közé. Közben kidolgozott egy sajátos, csak rá jellemző festészeti technikát. A Medicor Orvosi Műszergyár számára ezzel a technikával készült naptára tette országszerte ismertté a nevét.

1971-től Torontóban, majd Los Angelesben élt. A 80-as évek elején azonban végleg hazaköltözött, mert mesteriskolát szándékozott alapítani az itthoni tehetséges fiataloknak. Hollóházán sikerült a terv egy részét megvalósítani, a Hollóházi Porcelángyár stúdiójának megalapításával. Itt születtek meg világviszonylatban is egyedülálló falképei. Ötven “porcelánfalat” készített, de különleges forma- és színvilágú vázákat, dísztárgyakat, még hegedűt is.

Hollóházán ismerte meg Hajdú Katalint, későbbi feleségét, aki nemcsak tehetséges tanítványa, hanem élete végéig hűséges társa volt. Előbb Sopronba, majd a Somogy megyei Várdára költözött, itt élt egészen haláláig.

Változatlanul készültek a grafikái, egyedi, leheletfinom rézkarcai és az egy lendülettel rajzolt lapok sokasága. Nemcsak rajzolt, festett, hanem bútort, ékszert tervezett, valamint látvány- és díszlettervezőként is dolgozott.

Várdán aktív közéleti életet élt. Díszelnöke a helyiek köréből szerveződött Várdai Ifjúságért és Polgárokért Egyesületnek. Író-olvasó találkozókat, kiállításokat és képzőművészeti alkotótáborokat szervezett. A községben rendkívüli elismerés és szeretet övezte. 2002-ben Várda Község Díszpolgára címmel ismerték el munkásságát.

2003. augusztus 18-án hunyt el.

1965-ben Munkácsy-díjat kapott, 1992-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjét, 2003-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjét, Lipcsében pedig Nemzetközi Művészeti Aranyérmet vehetett át.

A világ számos országában láthatták a műveit. A kaposvári Nyugati Temetőben nyugszik. Várdán az állandó kiállítása, továbbá a Szász Endre – Községi Könyvtár és a tisztelgő lakosság őrzi és ápolja emlékét.

Életművét a Somogy Megyei Közgyűlés “Örökségünk Somogyország Kincse” kitüntető címmel ismerte el 2009. január 7-én.

Forrás: Várda Község Önkormányzata (varda.hu)

1901. szeptember 9-én halt meg Henri de Toulouse-Lautrec

„Az embernek el kell tudnia viselni önmagát”

„Lautrecet a hivatalos művészet intézményrendszere sem érdekelte, nem izgatta túlságosan a párizsi Szalon elutasítása, nem vágyott díjakra, kitüntetésekre. Azt viszont már diákkorában fontosnak tartotta, hogy alkotásai nyilvános kiállításokon szerepeljenek, amivel mindenekelőtt a családjának akart bizonyítani.

A korszak többi újító művészéhez hasonlóan alternatív bemutatkozási lehetőségeket keresett, ezek közé tartoztak a zenés kávéházak és a mulatók termei, a folyóiratok szerkesztőségei, illetve a Függetlenek Szalonja (Salon des Indépendants), amelyen 1889 és 1897 között rendszeresen kiállított.

Madame Poupoule Tánc a Muoulin Rouge-ban A mosónő

Fiatal barátaival egyetértésben azt vallotta, hogy a művészetet minél több emberhez el kell juttatni, ezért örömmel vette, ha művi megjelentek a nyomtatott sajtóban. Számos újság közölte rajzait illusztráció formájában, de festményeit is reprodukálták. A hírnév felé az igazi áttörést azonban a felkapott mulató, a Moulin Rouge számára tervezett plakátja hozta meg 1891-ben.”

(forrás: Gonda Zsuzsa: Toulouse-Lautrec világa. Szépművészeti Múzeum, 2014)

„Az embernek el kell tudnia viselni önmagát” – vallotta Henri de Toulouse-Lautrec, védekezésképpen a testi fogyatékosságai kiváltotta szánakozó tekintetekkel szemben. A festő nem szerette a magányt, még éjszakai kiruccanásaihoz is igényelte a kíséretet.

Mindig arra törekedett, hogy a társaság középpontja legyen, ami sziporkázó intellektusa, kitűnő humorérzéke révén letöbbször sikerült is. Mindenkit gyorsan levett a lábáról, barátai az összes szeszélyét elnézték. „Minél többet látja az ember, annál magasabbnak látszik. A végén már egy középméretű embernél is magasabbnak hinnénk.”

Kapcsolódó tartalom: Toulouse-Lautrec világa

A Magyar Fes­té­szet Napja Ala­pít­vány 14. alka­lom­mal szer­vezi meg a mára hagyo­mánnyá vált ren­dez­vény­so­ro­za­tát. 2002-ben civil kez­de­mé­nye­zésre, Újbuda Önkor­mány­zata segít­sé­gé­vel indult útjára a prog­ram októ­ber 18-án, Szent Lukács, a festők és orvo­sok védő­szent­jé­nek ünne­pén.

A tizen­há­rom évvel ezelőtt egy­na­pos­nak indult kor­társ festészet-ünnep az évek során szá­mos ese­ménnyel bővült, s az elhi­va­tott alko­tók a lel­kes művé­szet­pár­to­lók­kal együtt több héten át vár­ják a láto­ga­tó­kat térí­tés­men­tes prog­ram­ja­i­kon. Ez évben 300 művész 2000-nél is több alko­tása lát­ható ország­szerte. 2015-ben a fény művé­szeti alkal­ma­zá­sa­i­nak kér­dése köré szer­veződ­tek a tár­la­tok, kap­cso­lódva a Fény Nem­zet­közi Éve euró­pai kez­de­mé­nye­zés­hez. Az ese­mény fővéd­nöke Kroó Nor­bert fizi­kus, az MTA ren­des tagja.

A kiállítás-sorozat nyi­tá­nya egy utcai tár­lat. Buda­pes­ten a IX. kerü­let­ben a Bakáts téren és a Ráday utcá­ban, vala­mint a XI. kerü­let­ben a Gel­lért tértől a Móricz Zsig­mond kör­té­rig óriás pla­kát­ké­pek nép­szerű­sí­tik a kor­társ fes­té­sze­tet. Rend­ha­gyó módon szó­lítja meg az utca embe­rét: főleg azok­nak kínál vizu­á­lis élményt, akik nem szán­nak időt egy kiál­lí­tás megtekintésére.

A Magyar Fes­té­szet Napja főren­dez­vé­nyei gene­rá­ciós bon­tás­ban, külön­böző hely­szí­ne­ken láthatók.

ÉLŐ MAGYAR FESTÉSZET cím­mel októ­ber 2-án a fia­tal és a közép­ge­ne­rá­ciós kor­társ festőmű­vé­szek köz­ponti tár­lata nyí­lik meg, mely­nek ez évben is a Bálna Buda­pest ad ott­hont, a Buda­pesti Fesz­ti­vál- és Turisz­ti­kai Köz­pont Non­pro­fit Kft. segít­sé­gé­vel, az őszi CAFe Buda­pest Kor­társ Művé­szeti Fesz­ti­vál kere­tén belül. A külön­le­ges épü­let biz­to­sí­totta kör­nye­zet­ben a fest­mé­nyek kettős kurá­tori kon­cep­ció sze­rint, kor­osz­tá­lyos bon­tás­ban, közös tér­ben vár­ják a nagy­kö­zön­sé­get. Sch­nel­ler János művé­szet­tör­té­nész válo­gatja és ren­dezi a Közép­ge­ne­rá­ció, azaz közel száz 40 és 70 év közötti művész kiál­lí­tá­sát, míg a Fia­tal alko­tók, azaz körül­be­lül har­minc 40 év alatti hazai alkotó bemu­tat­ko­zá­sát iski Kocsis Tibor festőmű­vész, kurá­tor fogja össze. A meg­hí­vott alko­tók művé­sze­tét egy-egy aktu­á­lis alko­tá­suk kép­vi­seli. A kifor­rott képi világ­gal és egyedi stí­lus­sal fém­jel­zett műve­ket vizu­a­li­tá­suk közös voná­sai alap­ján cso­por­to­sí­tot­ták. Mind­két kor­osz­tály egy-egy kiemel­kedő alko­tói díj­ban része­sül. A kiál­lí­tás képei között 18 órai kez­det­tel kerül sor a Díj­át­adó gála­ün­nep­ségre is. Az immár évti­ze­des hagyo­mányra vissza­te­kintő Magyar Művé­szeti Akadémia-díj és a Maticska-díj a leg­ran­go­sabb szak­mai elis­me­réssé nőtte ki magát. Az
ese­mény szí­neit gaz­da­gítja a FÉNY, a Csík­szerda kórus és Atlasz Gábor táncművészei.

Az Életmű-díjak átadá­sára októ­ber 18-án, vasár­nap 17.00 óra­kor kerül sor a Víga­dó­ban, a Doye­nek kiál­lí­tá­sán. A bemu­tat­kozó alko­tók 70 év fölötti hazai festőmű­vé­szek; mar­káns hatást gya­ko­rol­nak az elkö­vet­kező gene­rá­ciók képzőmű­vé­sze­ire és egy­fajta isko­la­te­remtő, köve­tendő pél­da­ként jár­nak elől. A kiál­lí­tás kurá­to­rai Sza­kács Imre és
Bukta Nor­bert festőmű­vé­szek. A ren­dez­vény a Magyar Művé­szeti Aka­dé­mia Képzőmű­vé­szeti Tago­za­tá­nak támo­ga­tá­sá­val való­sul meg. Az ünnepi ese­ményt Sturcz János művé­szet­tör­té­nész nyitja meg, köz­remű­kö­dik Blaskó Péter színmű­vész. A fes­té­szet ünne­pé­nek kiál­lí­tói között immár évek óta egy-egy meg­hí­vott ország ven­dégmű­vé­szei is
helyet kap­nak. Idén a buda­pesti Oszt­rák Kul­tu­rá­lis Fórum­mal és Salz­burg Tar­to­mány Művé­szeti Szö­vet­sé­gé­vel tizen­egy oszt­rák festő önálló kiál­lí­tá­son mutat­ko­zik be a Viga­dó­ban. A Salz­burgi ANZIX tár­la­ton köszöntőt mond Dr. Ralph Scheide, Auszt­ria nagy­kö­vete, a kiál­lí­tást meg­nyitja Susanne Bach­fi­scher asszony, az Oszt­rák Kul­tu­rá­lis
Fórum igazgatója.

Kiemelt kiál­lí­tá­sok:

A Magyar Fes­té­szet Napja egyik leg­si­ke­re­sebb és a festők között is leg­nép­szerűbb kiál­lí­tása a mini­ké­pek együt­tese. A 20×20 cm-es vászonra készült alko­tá­sok között a díja­zott mes­te­rek és a fia­tal művé­szek alko­tá­sait egy­aránt meg­ta­lál­juk. Mini­atűr remekmű­veik
sze­met gyö­nyör­köd­tetőek és nagy festői kér­dé­sek fel­ve­té­sére ins­pi­rál­ják a művé­sze­ket. A MINIKÉPEK – 100 FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA októ­ber 13-ától lesz lát­ható a Vizi­vá­rosi Galé­ri­á­ban, Ole­scher Tamás galé­ri­a­ve­zető lel­kes támo­ga­tá­sá­val.

Meg­nyi­tó­be­szé­det Feledy Balázs művé­szeti író mond. A zenei alá­fes­tést Tás­kai Anna (fuvola) ésTás­kai Adél (hárfa), a Far­kas Ferenc Zene­is­kola növen­dé­kei adják majd. A kiál­lí­tás követ­ke­ze­te­sen elke­rüli a rutint: az önmeg­újí­tást helyezi elő­térbe, távol tartja magát a mono­tó­ni­á­tól, s a képi dimen­ziók lát­vá­nyos sok­fé­le­sé­gét, a festők vizu­á­lis
afo­riz­má­ját tárja a közön­ség elé.

A NŐI VONAL IV. című tár­lat meg­nyi­tása októ­ber 14-én a ren­dez­vény­so­ro­zat kiemelt ese­mé­nyei közé tar­to­zik. A kiál­lí­tás lét­re­ho­zá­sá­nak egyik oka az volt, hogy a nők évszá­za­do­kig nem lehet­tek a festőa­ka­dé­miák tag­jai. A négy éve meg­ál­mo­dott kon­cep­ció a női festők érzé­keny­sé­gét, finom rez­dü­lé­sekre való fogé­kony­sá­gát, érzel­meik lük­te­té­sét kívánja lát­ha­tóvá tenni a festő­vá­szon teremtő vará­zsá­val. A külön­le­ges tár­lat­nak a B29 Kiál­lí­tó­tér ad ott­hont a Bar­tók Béla úton. Ebben az évben a művé­szeti isko­lák tehet­sé­ges diák­jai is bekap­cso­lód­hat­tak az alko­tásba. Húsz kor­társ festő művére kel­lett para­frá­zi­so­kat készí­te­niük. Har­minc gyer­mek mun­kája is sze­re­pel a kiál­lí­tá­son. Min­denki azt a mun­ká­ját mutatja be, amely leg­in­kább fém­jelzi. A har­mincöt  festőmű­vész élet­kora min­den kor­osz­tályt fel­ölel. A tíz leg­jobb alko­tást díj­jal jutal­mazza az ala­pít­vány. Gas­sama Szabó Ber­na­dett művé­szet­tör­té­nész nyitja meg a kiál­lí­tást, köz­remű­kö­dik a Voice Drops.

A női vonal átível a Para­frá­zis kiál­lí­tásba is októ­ber 15-én, ame­lyet a Deák 17 Gyer­mek és Ifjú­sági Művé­szeti Galé­ri­á­ban tekint­het­nek meg az érdeklődők. A 14 és 21 év közötti ifjú höl­gyek alko­tása egy-egy tet­szés sze­rinti mű alap­ján készí­tett para­frá­zis, mely egyéni szín- és for­ma­vi­lág­gal ren­del­ke­zik. A kiál­lí­tók három művé­szeti szak­kö­zép­is­kola diák­jai: a Jaschik Álmos Művé­szeti Szak­kö­zép­is­kola (Buda­pest), a KISKÉPZŐ – Képző- és Iparmű­vé­szeti Szak­kö­zép­is­kola és Kol­lé­gium (Buda­pest), illetve a Sze­gedi Tömör­kény Ist­ván Művé­szeti Szak­kö­zép­is­kola hall­ga­tói közül kerül­tek ki. Gas­sama Szabó Ber­na­dett művé­szet­tör­té­nész ismer­teti a tár­lat­hoz fűződő tud­ni­va­ló­kat. A zenei kere­tet az Ádám Jenő Zene­is­kola taná­rai és tanít­vá­nyai adják.

A Magyar Képzőmű­vé­szeti Egye­tem gra­fika szak, ter­vező gra­fika szak­irány  hall­ga­tói ebben az évben első alka­lom­mal kap­cso­lód­nak a szí­nek és for­mák ünne­pé­hez. Felsz­mann Tamás veze­té­sé­vel a Magyar Fes­té­szet Napja arcu­lati és plak­át­ter­veit készí­tik el. A művek a www.festeszetnapja.hu olda­lon tekint­hetők meg.

A József­vá­rosi Galé­ri­á­ban októ­ber 15-én nyíló tár­lat címe: TÓTH MENYHÉRT MŰVÉSZETE A HATVANAS ÉVEKBEN. A válo­ga­tás a Kecs­ke­méti Katona József Múzeum képzőmű­vé­szeti gyűj­te­mé­nyéből készült, Supka Manna emléke előtt tisz­te­legve. E jeles alka­lom­mal ada­tik át a Supka Manna emlék­érem is.

Tóth Meny­hért (1904-1980) a XX. szá­zadi magyar képzőmű­vé­szet talán leg­egye­te­me­sebb érvényű életmű­vé­nek alko­tója. Öntör­vényű, a saját útját járó művész volt, aki szán­dé­ko­san soha­sem töre­ke­dett arra, hogy az aktu­á­lis nem­zet­közi tren­de­ket kövesse. Egye­dit, érdem­ben utá­noz­ha­tat­lant hozott létre, amely euró­pai, egye­te­mes és magyar.

Októ­ber 16-án ren­de­zik meg az immár hagyo­má­nyossá vált Fes­té­szet Ünne­pét a XI. kerü­let­ben. A Bar­tók Béla úton, a Móricz Zsig­mond kör­té­rig szá­mos galé­ria kap­cso­ló­dik be az egész napos, ingye­nes, igé­nyes, inter­ak­tív és lát­vá­nyos ren­dez­vény­fo­lyamba. Az Újbuda Galé­ri­á­ban Simon Zsolt kiál­lí­tá­sát Feledy Balázs művé­szeti Író nyitja meg. Az Etele Hely­tör­té­neti Kiál­lí­tó­hely Fabók Gyula emlék­ki­ál­lí­tá­sát Vagyóczky Károly festőmű­vész mél­tatja. Az Art IX-IX Galé­ri­á­ban Pogány Gábor művé­szet­tör­té­nész tár­lat­ve­ze­té­sé­vel tekint­he­tik meg a vásár­he­lyi Őszi Tár­lat díja­zott­ja­i­nak kiál­lí­tá­sát. A hagyo­má­nyos Csont­váry emlék­tábla koszo­rú­zása után lát­vá­nyos Fény fes­tés szó­ra­koz­tatja a nagy­kö­zön­sé­get, amely a B32 hom­lok­za­tán lát­ható, majd a B32 belső ter­me­i­ben a Fény Misz­té­rium című kiál­lí­tást Sipos Endre nyitja meg. A nap záró ese­mé­nye a Fény Éve és Csont­váry Kosztka Tiva­dar tisz­te­le­tére ren­de­zett kiál­lí­tás, amely a B32 Galé­ria és Kiál­lí­tó­tér­ben várja az érdeklődőket.

Az MROE (Magyar Rajz­ta­ná­rok Orszá­gos Egye­sü­lete) 50 művész­ta­nár közös orszá­gos kiál­lí­tá­sá­val emeli a ren­dez­vény­so­ro­zat szín­vo­na­lát. A Ferenc­vá­rosi Hely­tör­té­neti Gyűj­te­mény­ben a KONTRASZTOK című tár­la­tot tekint­he­tik meg az érdeklődők októ­ber 16-tól, Sza­lai József művész­ta­nár, az MROE elnöke nyi­tó­be­szé­dét követően. Magyar­or­szág min­den terü­le­téről érkez­tek az alko­tók, akik alap­fokú művé­szeti isko­lák­ban, közép­is­ko­lák­ban és főis­ko­lá­kon taní­ta­nak. Leg­több­jük hiva­tá­sos művész, de sokan kiváló rajz­ta­ná­rok, akik nagyon sze­ret­nek fes­teni. A leg­töb­ben a nyári művész­te­le­pe­ken készült új mun­ká­kat hoz­ták erre a kiál­lí­tásra. A hely­szí­nen meg­tud­hat­juk, hogyan véle­ked­nek vál­tozó vilá­gunk­ról a művész­ta­ná­rok, s milyen művé­szi kön­tösbe öltöz­te­tik témá­i­kat. Az ese­ményt a képzőmű­vész Szabó Csa­lád ének- és gitár­előa­dása színesíti.

A Magyar Fes­té­szet Nap­já­hoz hagyo­má­nyo­san kap­cso­lód­nak nagyobb vidéki váro­sok. Az ország szá­mos tele­pü­lé­sén, köz­tük Szol­no­kon is izgal­mas képi világra buk­kan­hat­nak azok, akik ellá­to­gat­nak a ren­dez­vé­nyekre. A Szo­bosz­lai Galé­ria az Ég és föld című kiál­lí­tást mutatja meg az értő közön­ség­nek októ­ber 17-én. A Párat­lan páro­sok soro­zat tavaly októ­ber­ben, a Magyar Fes­té­szet Napja kiemelt ren­dez­vé­nye­ként Lóránt János Deme­ter Munkácsy-díjas festőmű­vész és Lous Stu­ijf­zand képzőmű­vész közös bemu­tat­ko­zá­sá­val kezdő­dött. Az idén Sulyok Gab­ri­ella Munkácsy-díjas gra­fi­kusmű­vész és Tenk László Munkácsy-díjas festőmű­vész első közös tár­la­tára vár­ják az érdeklődő­ket. A meg­nyitó beszé­det Vere­bes György, az MFN Ala­pít­vány alel­nöke mondja.

A Duna Tele­ví­zió volt a kez­de­tek­kor az egyik leg­na­gyobb média­tá­mo­ga­tója az ese­mény­nek, majd 2011-ben a meg­újult köz­mé­dia is a ren­dez­vény mellé állt és műso­ra­i­val messzire eljut­tatta a magyar fes­té­szet hírét. A 2015-ös év ese­mé­nyeit nyo­mon követ­he­tik a köz­mé­dia csa­tor­náin: az M1-en, a Dunán és a Kos­suth rádió műsoraiban.

DÍJAK:

A szakma ran­gos elis­me­ré­sek­kel díjazza a leg­jobb­nak ítélt művé­sze­ket.

Az Életmű díjat egy 70 év feletti doyen kapja. Az Életmű­díj döntő­bi­zott­sá­gá­nak tag­jai a korábbi díja­zot­tak, a Magyar Fes­té­szet Napja kura­tó­ri­u­má­nak fel­kért tag­jai, illetve a kul­tu­rá­lis tárca egy kép­vi­selője, hiszen évről évre a minisz­té­rium állja a díj­jal járó egy­mil­lió forin­tos jutal­mat. Jelölt az a 70. élet­évét beöl­tött mes­ter lehet, aki mögött több évti­ze­des, elis­mert életmű áll, mun­kás­sága pedig isko­la­te­remtő volt.

A Magyar Művé­szeti Aka­dé­mia fes­té­szeti díja a magyar fes­té­szet, így a hazai kul­túra ápo­lá­sá­nak elis­me­ré­sé­ért jár egy közép­ge­ne­rá­ciós festő­nek. A díj a Magyar Fes­té­szet Napja Ala­pít­vány kura­tó­ri­uma és a Magyar Művé­szeti Aka­dé­mia dön­tése alap­ján ada­tik át. Anyagi hát­te­rét, ötszáz­ezer forin­tot, a Magyar Művé­szeti Aka­dé­mia biz­to­sítja. A díj min­den­kori oda­íté­lé­sé­nél a kura­tó­rium fon­tos­nak tartja, hogy a jelöl­tek mun­kás­sága túl­mu­tas­son a műte­rem és a kiál­lí­tó­te­rek falain. Fon­tos, hogy művé­sze­tük hatást gya­ko­rol­jon az elkö­vet­kező  generáció/generációk képzőmű­vé­sze­ire és egy­fajta köve­tendő pél­da­ként jár­jon elől szá­mukra. Ezen túl­menően a kura­tó­rium igyek­szik olyan jelöl­te­te­ket kiál­lí­tani, és így sza­va­zásra bocsáj­tani, aki­nek (a mai tudá­sunk sze­rint) a mun­kás­sága az egye­te­mes és magyar fes­té­szet, képzőmű­vé­szet terén is meg­ha­tá­rozó.
A Maticska Jenő-díjat egy 40 év alatti fia­tal tehet­ség kapja a vele járó ötszáz­ezer forint­tal. A fia­ta­lon elhunyt nagy­bá­nyai festő­te­het­ségről elne­ve­zett Maticska Jenő-díjat az a pro­fesszi­o­ná­lis fia­tal alkotó kapja, aki­nek mun­káit a szakma is korán elismeri.

 Igy kezdődött:

Múlt: a Magyar Fes­té­szet Napja ünne­pét elő­ször 2002-ben ren­dez­ték meg Buda­pes­ten, civil kez­de­mé­nye­zésre, Szent Lukács, az orvo­sok és a festők védő­szentje nap­ján. A kor­társ fes­té­szeti sereg­szemle meg­ál­mo­dói – Bráda Tibor, Zsol­nai Gábor, Bayer Ilona, Szent­györ­gyi József és Fabók Gyula – és követőik a fest­mé­nyek művé­szeti szín­vo­na­lá­ból és egye­di­sé­géből adódó érték elis­mer­te­tése, a kor­társ magyar festők és műveik iránti közön­ség­sze­re­tet kiví­vása mel­lett évről évre külö­nö­sen nagy hang­súlyt fek­tet­nek a társmű­vé­sze­tek jelen­lé­tére a foko­za­to­san fesz­ti­vállá duz­zadó prog­ram­so­ro­zat­ban. A hagyo­má­nyos ele­mek – egyéni- és gyűj­te­mé­nyes kiál­lí­tá­sok, műhely­be­szél­ge­té­sek és kon­cer­tek – mel­lett inter­ak­tív performance-ok, workshop-ok, szim­pó­zi­u­mok és több más inno­va­tív műsor­elem is gaz­da­gítja a rendezvényeket.

Az Élő Magyar Fes­té­szet kiál­lí­tás kurá­tori kon­cep­ci­ója

A tár­la­ton mint­egy 150 művész egy-egy képét mutat­ják be, ezzel is tisz­te­legve a fes­té­szet, mint művé­szeti ág és mes­ter­ség előtt. Zárt kurá­tori kon­cep­ciót nem alkal­maz­tak, így kizá­ró­la­gos­sá­go­kat sem fogal­maz­tak meg. Egy fő szűrőt azon­ban hasz­nál­tak: csak aktív, pro­fesszi­o­ná­lis festőmű­vé­sze­ket kér­tek fel a kiál­lí­tá­son való részvételre.

Ennek meg­fe­lelően a kiál­lí­tás ren­de­zé­se­kor bár­mi­nemű kurá­tori szem­lé­let meg­je­le­ní­té­sére van mód, így a fia­tal- és közép­ge­ne­rá­ciót külön szek­ci­ó­ban, de egy lég­tér­ben mutat­ják be, míg a kor­osz­tá­lyo­kon belül négy-öt sti­lá­ris bon­tás­ban ins­tal­lál­ják a kiállítást.

Fia­tal festők kiál­lí­tása
A kiál­lí­tás címe: Idéző­jel

A kor­társ magyar fes­té­szet leg­fi­a­ta­labb gene­rá­ci­ója érdeklő­dés­sel tekint az euró­pai kor­társ fes­té­sze­ten végig­söprő jelen­ségre, miköz­ben defi­ni­álja önmaga hely­ze­tét saját loká­lis fes­té­szeti hagyo­má­nyán belül. Fia­tal­sá­gá­ból adó­dóan bát­ran és gyor­san rea­gál az aktu­á­lis folya­ma­tokra, a sokat emle­ge­tett belga, lip­csei, kolozs­vári fes­té­szeti nyel­ve­zetre. Fel­is­meri azt, hogy saját egyéni arcá­nak hason­ló­sá­gai és különb­sé­gei csak egy átfogó euró­pai kul­tu­rá­lis fes­té­szeti múlt és jelen tük­ré­ben fogal­maz­ha­tók meg. A jelen idejű hazai fes­té­szet irá­nya magá­ban fog­lalja a 19. és 20. szá­zadi figu­rá­lis isko­lák tisz­te­le­tét Hol­lósy Simon­tól Rud­nay Gyu­láig. Nagy jelentő­sé­get tulaj­do­nít Moholy-Nagy László és Kas­sák Lajos konst­ruk­ti­vista, euró­pai szín­té­ren kitel­je­se­dett fes­té­sze­té­nek is. Mind­ezen túl pedig egyre gyak­rab­ban azo­no­sul az Euró­pai iskola mes­te­re­i­nek szür­re­á­lis érzé­keny­sé­gé­vel. A fia­tal gene­rá­ció ezen tra­dí­ciók tük­ré­ben fogal­mazza meg tehát stí­lus­je­gyeit. A kiál­lí­tá­son bemu­tat­ta­tik a leg­fi­a­ta­labb gene­rá­ció szem­lé­let­módja, amely magába fog­lalja a fris­ses­ség gon­do­la­tát, a fia­tal­ság bátor­sá­gát, a jelen­sé­gekre adott gyors rea­gá­lási képes­sé­get.
A Magyar Fes­té­szet Napja Fesz­ti­vál 2015. évi tár­la­tán öt tema­ti­kus cso­port­ban mutatja meg a kurá­tor a fia­tal gene­rá­ció fes­té­szeti látásmódját.

A közép­ge­ne­rá­ció kiál­lí­tása
A kiál­lí­tás címe: Off­line megosztás

A közép­ge­ne­rá­ció festőmű­vé­sze­i­nek kiál­lí­tása ará­nyait tekintve talán a ren­dez­vény leg­je­lentő­sebb prog­ramja. Itt mutat­ko­zik be a nagy­kö­zön­ség előtt közel 120 kor­társ alkotó. Olyan­nyira külön­böző festői vilá­gok talál­koz­nak ebben a tér­ben, ame­lyek együt­tes sze­rep­lése más­hol elkép­zel­he­tet­len lenne. Leg­főbb szán­dé­kuk, hogy a sok­fé­le­sé­get fel­vál­lalva a leg­kü­lön­bözőbb irány­za­to­kat vonul­tas­sák fel. A ska­tu­lyá­kat lehetne sorolni az op-arttól, a geo­met­ri­kus fes­té­sze­ten át, a lírai absz­trak­tig, és vissza a gesz­tu­son, a neo-dadán át egé­szen a meta­fi­zi­kus fes­té­sze­tig, de ennél sok­kal érde­ke­sebb­nek tűnik az egyéni vizu­á­lis nyel­ven meg­szü­lető, majd sze­mé­lyes mito­ló­gi­ákká for­má­lódó élet­pá­lyák egy-egy darab­já­ban ész­re­venni és befo­gadni az egye­te­mes képi kódok és arche­tí­pu­sok mel­lett a művész sze­mé­lyes szán­dé­kát – legyen ez a befo­ga­dás tuda­tos, vagy tudat alatt működő.

A Magyar Fes­té­szet Napja 2015 köz­ponti kiál­lí­tása első­sor­ban ünnep: azok szá­mára, akik maguk is festőmű­vé­szek, illetve azok­nak, akik műked­velők, műértők, vagy lai­kus műél­vezők. Emel­lett lehető­ség a kor­társ képzőmű­vé­szet­tel való talál­ko­zásra azok­nak, akik egyéb­ként rit­kán, vagy soha nem lát­nak kor­társ fest­mé­nye­ket. E kiál­lí­tás szak­mai fórum is: talál­ko­zási pont az alko­tók, a galé­ri­á­sok, mecé­ná­sok és művé­szet­tör­té­né­szek szá­mára. Sokan közü­lük csak a kiál­lí­tás apro­pó­ján talál­koz­nak, évente egy­szer, ebben a térben.

A kiál­lí­tás címe több jelen­tést hor­doz. Egy­felől önel­lent­mon­dás, hiszen off­line nem lehet meg­osz­tani képi tar­tal­ma­kat, miköz­ben a fes­té­szet való­sága nagyon is off­line, gon­dol­junk csak a vászon esé­sére, a ter­pen­tin sza­gára, az olaj­fes­ték sajá­tos fényére. Ez rámu­tat a fes­té­szet befo­ga­dá­sá­nak talán leg­fon­to­sabb kri­té­ri­u­mára: az autop­szi­ára, azaz a saját sze­münk­kel való meg­bi­zo­nyo­so­dásra, ami a vir­tu­á­lis galé­riák korá­ban igen fel­ér­té­kelődő szem­ponttá vált, hiszen egy moni­to­ron meg­je­lenő fest­mény min­dig tor­zítva adja vissza a vászon felü­le­tén meg­je­lenő pig­ment hatásait.

A meg­osz­tás mai nyelv­ben hasz­nált mind­két értel­mét meg­ta­lál­hat­juk a cím­ben. Meg­osz­tani vala­ki­vel egy tar­tal­mat, egy fest­ményt, egy gon­do­la­tot önma­gá­ban is előre vivő, érté­kes cse­le­ke­det. Egy közös­ség meg­osz­tott­sága azon­ban soha nem előre, hanem min­den eset­ben csak hát­ra­felé moz­dít. Ez a kiál­lí­tás azon­ban off­line meg­oszt, azaz a való­sá­gos tar­tal­ma­kat dob be a közösbe, hogy onnan min­denki azt vegye ki, ami szá­mára a leg­in­kább befogadható.

Forrás: EuroAstra

Zichy Mihály (Zala, 1827. okt. 14. – Szentpétervár, 1906. febr. 29.): festő, grafikus, a magyar romantikus festészet jelentős alakja. Zichy Antal öccse. 1842-től Pesten jogi tanulmányokat folytatott s egyidejűleg Marastoni Jakab festőiskolájának növendéke volt. 1844-ben Bécsbe került, ahol Waldmüller tanítványa volt: Itt készült 1846-ban első jelentős műve, a Mentőcsónak című festménye, mely a romantika kedvelt témáját mély pszichológiai kifejezőerővel dolgozta fel. 1847-től Waldmüller ajánlására Szentpéterváron a cár egyik rokonának rajztanára lett. Az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos arcképének megfestésével (1849) hitet tett a szabadságharc eszméje mellett. 1850-től egy fényképésznél dolgozott retusőrként, miközben számos ceruzarajza, akvarell- és olajportréja látott napvilágot. A gatsinai vadászatról a cár megrendelésére 1853-ban készült rajzsorozata megszerezte számára az udvari művész rangot. Az udvari élet eseményeit megörökítő rajzokon kívül azonban a népélet ábrázolására is talált módot utazásai során. 1857-ben a nyomorgó festők támogatására megalapította az ún. Pénteki Társaságot. 1868-ban festette a spanyol inkvizíció borzalmait megelevenítő Autodafé című festményét. 1871-ben nagy európai utazásra indult, majd 1874-ben Párizsban telepedett le. Itt tevékenyen részt vett a Kölcsönösen Segélyző Magyar Egylet – a Párizsban élő magyar kisiparosok szervezete -munkájában, melynek utóbb elnöke lett. Trefort Ágoston megbízásából megfestette Erzsébet királyné koszorút helyez Deák ravatalára című képét. Következő nagyobb szabású képe 1875-ben készült: III. Henrik tivornyája. A Párizsi világkiállításra 1879-ben festett A rombolás géniuszának diadala című festményét merész, antimilitarista mondanivalója miatt a francia hatóság kitiltotta a kiállításról. 1881-ben elhagyta Párizst, s rövid nizzai, bécsi és zalai tartózkodás után visszatért Szentpétervárra. Ettől kezdve főleg illusztrálással foglalkozott. Ebben a műfajban alkotta legjelentősebb műveit. Madách Imre Az ember tragédiájának (1887) és Arany János 24 balladájának illusztrációja (1894 – 98) fakszimile kiadásban jelent meg. (Ez utóbbinál a balladák szövegét is ő írta le.) Ritka rajzkészséggel és drámai erővel elevenítette meg Lermontov, Gogol, Puskin, Madách, Arany és Petőfi műveit. Haladó eszméket tükröző alkotásainak mély politikai, filozófiai és erkölcsi mondanivalója biztosított rendkívüli és maradandó hatást.

Zichy Mihály: rombolás géniuszának diadala (A démon fegyverei), 1878. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Letétben a zalai Zichy Emlékmúzeumban

Zichy Mihály: Mentőcsónak,1847. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Zichy Mihály: Erzsébet királyné koszorút helyez Deák ravatalára

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon

Műelemzés Kálvária-oltár

Kolozsvári Tamás, 1427

Esztergom, Keresztény Múzeum

Az esztergomi Keresztény Múzeumban 1905-ben elégett egy predella, melynek ma csak szövegét és másolatát ismerjük. Ezen hosszú felirat emlékezett meg arról, hogy a hozzá tartozó oltárt 1427-ben Szentbeneki Miklós, a királyi kápolna kántora festette meg Kolozsvári Tamás festővel többek közt Szent Egyed tiszteletére. Ez a predella ugyanúgy Garamszentbenedekről származik, mint az a nyolc táblakép, mely stílusa alapján ugyanekkorra datálható, és a rajta ábrázolt szentek (Benedek, Miklós, Egyed) egybevágnak a leírással, így összetartozásuk feltételezhető. Ennek alapján a nemzetközi mércével is kiemelkedő rangú garamszentbenedeki Kálvária-oltárt az első névről ismert táblaképfestőnknek, a kolozsvári származású Tamás mesternek kell tulajdonítanunk. Eredetileg a garamszentbenedeki bencés apátságban állhatott, bár nem kizárt, hogy a helység Szent Egyed plébániatemplomába készült.

Nagyítható kép

Az oltár nyitott állapotában a Krisztus szenvedéstörténetét mutatja be. Középső táblája a Keresztrefeszítést ábrázolja. A Kálvária-kép egyes motívumai, Krisztus alakja vagy az elaléló Mária a baloldalon, egészen a francia festészetig vezethetők vissza.

A jobb oldalon lendületesen berobbano centurio portréja feltűnően emlékeztet az uralkodó Zsigmond királyéra.

A hermelinpalástos, egyénített arcú megrendelő a bal sarokban térdepel, írásszalagján Krisztushoz szóló ima olvasható.

A belső szárnyképek az Olajfák hegyét, a Keresztrevitelt, a Feltámadást és a Mennybemenetelt ábrázolják. Kompozíciójuk szoros kapcsolatot árul el a cseh lágy stílussal. A lepecsételt sírból kilépő feltámadt Krisztus kompozíciója közel áll a kassai dóm és a ludrovai templom kifejezetten cseh ihletésű falképéhez.

A külső szárnyképeken egy-egy legendarészlet elevenedik meg.

A megrendelő, mint Zsigmond káplánja és a királyi kápolna kántora az udvar köreihez tartozott. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy Kolozsvári Tamás, ez a kiemelkedő tehetségű mester is Zsigmond budai udvarában tevékenykedett. Ezáltal a garamszentbenedeki szárnyasoltár az ország királyi központjának elveszett művészetére is fényt vethet.

Szent Benedek történetében az ördög elhalássza az ételét, hogy a szent húsvétkor is böjtöljön, ami bűn volna, de egy klerikus mégis visz neki eledelt.

Szent Egyedet úgy festették meg, amint oltalmat nyújt az őt tápláló szarvasünőnek a vadászok elől, s így maga sebesül meg.

Szent Miklós az éhező városi népet menti meg gabonacsodájával. A három kép a természeti, illetve a városi környezetet a cseh miniatúrafestészetben található megoldásoknak megfelelően ragadja meg. Ugyanekkor nem idegen ez a dijoni udvari udvari művészettől sem.

Írta: Szakács Béla Zsolt

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (90-91. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

Körösfői-Kriesch Aladár (egyes forrásokban Körösfői Kriesch) (Buda, 1863. október 29.– Budakeszi, 1920. június 16.) magyar festő, szobrász, iparművész, a szecesszió kiváló képviselője

„Egy nagy – legnagyobb – kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való örömöt. Ennek tűzét szítjuk minden erőnkkel önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet. Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra. Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk. Kicsiny kis életünk, a nagy örök élet melengető ölében. Ami azután, eme ujjongó életi öröm nyomán – mindennapi munkálkodásunk eredményeképpen – kezeink alól kikerül – ez a mi művészetünk. Egyéb művészi programot nem ismerünk.”

(Körösfői-Kriesch Aladár – Művészi program)

A művészet forrása, Önarckép, Parasztház

Székely Bertalan és Lotz Károly vezetésével végezte tanulmányait. 1887-től tanulmányutakon bejárta Olaszországot, hazatérve nagyszabású megrendelések várták. Kezdeti alkotásai az eklektika stílusjegyeit viselik magukon. Legnagyobb hatást az „olasz primitívek” tették rá, főleg a 12-14. századi freskók, de sokat tanult a preraffaelitáktól is. Nagy Sándorral együtt létrehozták a gödöllői művésztelepet 1902-ben. Ezekben az években is több nagyszabású alkotása született (Buda a bölényvadászaton, Balatoni halászat, A jó kormányos). Részt vett Malonyay A magyar nép művészete c. művét előkészítő gyűjtőmunkában. Nemcsak gyűjtötte, de be is építette művészetébe Erdély, Kalotaszeg, Mezőkövesd népi motívumkincsét. Festett, grafikákat készített, de szoborkompozíciói is vannak, épületeket és szobabelsőket is tervezett, mozaik- és üvegablak-terveinek Róth Miksa volt a kivitelezője. Falképei láthatók a Színművészeti Akadémia, a temesvári Papnevelde, a mexikói Operaház, a budapesti Zeneakadémia épületében. Olajfestményeinek témája a népi élettől, a mitológián át az allegorikus példázatokig sok mindent felölel (Kasszandra, Ego sum via, veritas et vita, Élet és Halál). Tervezett könyvborítókat, készített illusztrációkat és számos akvarellt. A KÉVE művészcsoportnak tagja, a magyar Képzőművészeti Társulatnak elnöke volt.

Forrás: Körösfői-Kriesch Aladár (bibl.u-szeged.hu)

„Minden festmény olyan helyet ábrázol, amelybe a festő beleszeretett”.

Alfred Sisley angol nemzetiségű volt, művészete és alkotásai Franciaországhoz kötik. Sokan Sisleyt tartják a “legtisztább” impresszionistának. Részt vett az impresszionisták első kiállításán 1874-ben, majd a következőkön is 1876-ban, 1877-ben és 1882-ben. Összesen mintegy 900 olajfestményt alkotott, szinte mind franciaországi tájakat ábrázol, de festett néhány képet Londonban és Cardiffban is. Az 1857 és 1861 közötti, Londonban töltött éveken, valamint 1874-ben, 1881-ben, és 1897-ben tett rövid angliai utakon kívül Sisley egész életét Franciaországban élte le.

Első ismert művét, a „Fasor egy kisváros mellett” című képet, valószínűleg 1864 körül készítette. Ebből a korból származó tájképein komor, sötét színeket, barnákat, sápadt kékeket és zöldeket használt. William Turner és John Constable esetleges hatása mellett művészettörténészek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak Gustave Courbet és Jean-Baptiste Camille Corot befolyásának Sisley munkásságára. Az impresszionisták között képei Camille Pissarro munkáihoz állanak a legközelebb. Tájképein, ahol embereket alig ábrázol, dominál a fények játéka. Feltűnő a hó iránti lelkesedése. Egy barátjának küldött levelében írta: „Minden festmény olyan helyet ábrázol, amelybe a festő beleszeretett”.

(forrás: wikipedia.hu)

A lecke (1874) Árvíz Morley-ban (1876) Utca Moret-ben (1892) Renoir: Alfred Sisley

Egész művészete majdnem kizárólag a tájra korlátozódik, sőt valamennyi tájképét a Szajna völgyében, Ile-de-Franceban, s legfőképp Fontainebleau környékén festette. Bámulatosan s Monet- hoz hasonló érzékenységgel tudta visszaadni a lomb rezgését vagy a víztükör csillogását; ugyanakkor ha- tározottabban megőrizte a táj szerkezetét, mint Monet, a látványt nem redukálta vibráló színekkel kifejezett fényhatásokra; formái zártak maradnak, nem oldódnak fel az atmosz-férában.

Művészetében nincs semmi módszeresség. Nem vette át Boudin alacsony horizontjait, s némely vásznán csak azért hagyott nagy helyet az égboltnak, mert színével, mozgalmasságával szervesen hozzá- tartozik az ábrázolt témához.

Festményei láttán mindannyiszor az az érzésünk, hogy tudása legjavát adta. Elképzelni sem lehet kuszább sűrűséget, mint amilyeneket ő festett a fontainebleau-i erdőben, kétségbeesettebb árvízi jelenetet az ő port-marlyi vásznainál, bánatosabb fényű havas tájakat, mint louve-i, ciennes-i képei, ragyogóbb tavaszt, mint amilyeneket Saint Mammés-ban alkotott.

(forrás: literatura.hu)

December 31-ig van lehetőségünk Csontváry Kosztka Tivadar életművét a budai Várban, az egykori Honvéd Főparancsnokság felújított épületében megtekinteni. Érdemes legalább kétszer elmenni.

Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek, 1906

Az első alkalommal a kitűnő kísérőszövegek által kalauzolva a mű és a művész esztétikai megértésére törekedve, pusztán gyönyörködjünk a szépben. Már ez is imádság. Ha úgy véljük, megértettük a művészt és maximalista törekvéseit, akkor megérett az idő arra is, hogy meditálni menjünk a puritán, a lényegre lecsupaszított tárlatra. Akkor minden egyes kép ikon lesz. Akkor mind a monumentális és grandiózus panorámák, mind a kisebb zsánerképek hosszabb szemlélődésre kínálkoznak. Akkor átérezhetünk valamit abból az emócióból, amely a művészt elfogta e tájak láttán, ezeket az embereket megfigyelve. A két látogatás között elmélkedhetünk a Mester életén. Remete volt, csak a művészetnek élt. Nem belőle, mint annyi más művész, köztük a legnagyobbak. Így nem kellett tetszenie sem a kritikusoknak, sem a műkereskedőknek, sem a potenciális gyűjtőknek. Kosztka soha egyetlen képet sem adott el. Azt sem bánta, ha hóbortosnak tekintették. Koszty amúgy szláv nyelveken csontot jelent, így lett a felvidéki patikus Csontváry Kosztka. A csonton még ma is rágódnak a művészettörténészek.

A gyermek Csontváry kedélyeit háromévesen egy üstökös látványa ragadta meg. Maga is üstökössé vált. Gyerekként szeretett játszani és hagyták játszani. A természet lenyűgözte, és amikor immár érett felnőttként művész lett, ezt a bűvöletet meg tudta jeleníteni. Isten teremtésével együtt lélegzett, és Isten maga egyre inkább hatalmába kerítette. A tételes vallás nem tudta kielégíteni, elhagyta az egyházat, hogy jobban megragadhassa Isten. De lehetett volna a sok XIX. századi aposztata természettudós egyike, ha szerencséjére és szerencsénkre a gácsi patikavezető, akinél a gyógyszerész szakmát tanulta, egy rajzát látva fel nem kiált: Hisz maga festőnek született! Áldasson a patikus, aki ezt felismerte és kimondta. A történet pikantériája, hogy a pályaindító rajz egy vénycédula üres hátára került. Ez lett a történelem legszebb receptje, mely sokak gyógyulására szolgált és szolgál. Kosztka képei gyógyítanak. Kosztka képei megállásra csábítják a XXI. század rohanó emberét. Leülünk, és úgy tekinthetünk a festett naplementére, és a festett éjjeli égboltra, ahogy a valós égboltra talán még soha. Nem csak a mai fényszennyezés miatt, hanem azért is, mert mi már nem tudunk látni. Kosztka újra megtanít látni. Bartimeusként rá kell döbbennünk, hogy vakok voltunk születésünk óta. És íme, látunk. Nem csak dolgokat, hanem a valóságot magát. Az örök szépet.

Kosztkának volt egy furcsa látomása. Egy hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Rafaelnél.” Hagyjuk Rafaelt, még ha a magas mérce hajtóerőként is hathatott az ifjúra. Egész életén át. Maradjunk a napút festőjénél. Jól csak szívével lát az ember – tanítja a kis herceg. Kosztka a szívével látott és a szívünkkel láttat minket is. A napot ünneplő képeihez egy fényalagút vezet minket. Mátrai Erik alkotása egyeseket irritál, de át kell mennünk a fény alagútján, hogy beléphessünk a fény birodalmába. Engem mindez a halálközeli élmények leírására emlékeztet. A fényen túl a szeretet! Kosztkánál az alagút végén nem ér véget a fény. Ott kezdődik.

Mária Rádió – Jegyzetek – 3,5′ röpirat az etikáról 82 (2015.10.29) A FÉNY MÁGUSA

Megjelent: https://ulrichblog.wordpress.com/

Kmetty János (Miskolc, 1889. dec. 23. – Bp., 1975. nov. 16.): festőművész, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth- díjas (1949), érdemes művész (1959), kiváló művész (1965), a magyar festőművészet és művészetpedagógia kiemelkedő egyénisége. Kassán érettségizett 1908-ban kereskedelmi iskolában. 1907-ben rajzolni tanult Halász-Hradil Elemér festőművésztől. 1909-től Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában és a Ferenczy Károly vezette szabadiskolában képezte tovább magát. Tanulmányait Párizsban, a Julien Akadémián fejezte be 1911-ben. Többször járt külföldön, Bécsben 1925-ben, Párizsban 1927-ben és 1932-ben, ahol Cézanne, Picasso és különösen a reneszánsz festők műveit tanulmányozta. Párizsból mint a kubizmus festői irányának egyik első magyar képviselője tért haza. Hazajövetele után az Aktivisták vonzották, szellemi rokonság és barátság fűzte hozzájuk. Dolgozott a Kecskeméti Művésztelepen, ott is a kubista, expresszív szellemű művészekhez kapcsolódott. Több modern szellemű kiállításon vett részt, főként grafikákkal. 1917-ben a Nemzeti Szalonban Nemes Lampérth József, Schönberger Armand és Csorba Géza szobrász társaságában és a Ma kiállítótermében a reneszánsz kompozíciós elveket és a kubizmus szemléletét ötvöző, gyakran szimbolikus témakörű képeit mutatta be. A Tanácsköztársaság idején Nemes Lampérthtal közösen készített toborzóplakátot, tagja volt a képzőművészeti direktóriumnak. A Horthy-korszakban a Nyolcak törekvéseit folytató Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egyik alapító tagja és alelnöke volt. Kmetty támogatásával állíthatott ki a KUT-ban a Szocialista Képzőművészek Csoportjának több tagja, így Goldmann György is. Több ízben megfordult a nagybányai művésztelepen is. A II. világháború alatt számos üldözöttet bújtatott. Tanított a Podolini-féle munkás szabadiskolában és a Derkovits Gyula Népi Kollégiumban (1945). Része volt a Művészeti Tanács, a Szabad Szakszervezet alapításában. 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára, tanítványa volt többek között Nagy László költő és Kondor Béla, akikhez életre szóló barátság fűzte. Nyaranként Szentendrén dolgozott. Indulásakor a kubizmus térszemlélete és a monumentális festészet kompozíciós problémái foglalkoztatták. Megbízást alkotásra sohasem kapott. Élete utolsó éveiben számos üvegablaktervet készített. A konstruktív, kubisztikus formálás elemeit mindig megőrizte, bár az 1930-as években festészete oldottabbá vált. Késői korszakában ismét a szigorúbb szerkezeti rend jellemezte csendéleteit és tájait. Fő művei közé tartozik fiatal korában festett önarcképsorozata. Számos cikket is írt, amelyekben ars poetica-szerű tömörséggel fogalmazta meg művészeti elveit. 1960-ban a Fényes Adolf-teremben önálló kiállítást rendeztek műveiből. A miskolci Herman Ottó Múzeumban, amelynek 28 képet ajándékozott, csoportos kiállításon mutatták be képeit 1975-ben, 1977-ben a Kecskeméti Katona József Múzeum-ban, majd a budapesti Műcsarnokban mutatták be gyűjteményes anyagát. A Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap vezetője volt. Művei a MNG tulajdonában és magángyűjteményekben vannak. Munkásságát számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el: Szinyei-díj (1943) , Kossuth-díj (1949), Érdemes művész (1959), Kiváló művész (1965).

Kmetty János: Palettás önarckép (1912)

Kmetty János: Kecskemét, 1912. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Kmetty János – Falusi utca

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon

Csók István festőművész születésének 150. évfordulója alkalmából vándorkiállítás nyílik január 8-án a Zsolnay Kulturális Negyed, E78 – Kemence Galériában. Köszöntőt mond Vincze Balázs, a ZsÖK NKft. ügyvezetője, Csók István emlékirataiból Lipics Zsolt színművész olvas fel részleteket!

A vándorkiállítás a festőművész gazdag életpályáját eleveníti fel archív fotográfiák és festményreprodukciók segítségével. A fényképek a gyermekkortól kezdve egészen Csók idős koráig villantják fel a páratlan életút legfontosabb állomásait. Láthatjuk a fiatal, ambiciózus művészt a Báthori Erzsébet festése közben, a müncheni évek bohém művészeként, párizsi műteremlakásában a múlt század elején, a nagy szakmai sikert hozó, később a velencei gyűjtemény által megvásárolt Két bálvány festmény előtt, valamint élete utolsó időszakában a Boszorkányok a Gellérthegyen és a Nirvána alkotása közben, melyeket évtizedekig át- meg átfestett műtermében. Otthonának impozáns dekorációja nem csupán a festő ízléséről tanúskodik, hanem a keleti kultúrák iránti fogékonyságáról és néprajzi gyűjtőszenvedélyéről is sokat elárul.

A vándorkiállítás helyszínei:

TATA – Kuny Domokos Múzeum, BALATONFÜRED – Kisfaludy Galéria, SZÉKESFEHÉRVÁR – Vörösmarty Színház, EGER – ARKT Művészeti Ellátó, GYŐR – Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, PÉCS – Zsolnay Kulturális Negyed, BUDAPEST – Várkert Bazár (a Csók István Emlékév záró rendezvénye)

Csók István 1865. február 13-án született Sáregresen. Igazi européer művész volt. Münchenben, majd Párizsban képezte magát, ahol magától értetődően hatottak rá a korszak nagy festői és a bontakozó művészi áramlatok. 1903-ban vette feleségül a Schlick-gyár főmérnökének lányát, Nagy Júliát, akivel Párizsban kezdték közös életüket. Kislányuk, Züzü születését követően, 1910-ben döntöttek úgy, hogy véglegesen hazaköltöznek és Budapesten telepednek le. Alkotásaival számtalan díjat nyert itthon és külföldön. Főművei már életében közgyűjtemények féltve őrzött darabjai lettek. Élete végéig büszkeséggel töltötte el, hogy a firenzei Uffizi Képtár felkérte: fesse meg híres gyűjteménye számára az önarcképét. Munkáival rendszeresen szerepelt hazai és külföldi tárlatokon, és többször is eredményesen mutatkozott be a Velencei Biennálékon, valamint a világkiállításokon. Elnökévé választotta a hazai művészeti élet kiválóságait tömörítő Szinyei Merse Pál Társaság. Tanára, majd rövid ideig rektora volt a Képzőművészeti Főiskolának. A Fejér megyei születésű művészről még életében utcát és képtárat neveztek el Székesfehérváron.

Csók festészetének máig tartó varázsa abban rejlik, hogy az általa teremtett világ problémamentes, idilli. Hosszúra nyúlt festői pályájának vezérmotívuma a női akt, amely legtöbbször önmagán túlmutató szépség megtestesítője. Szakmai hírnevét a 19. század végi, finom naturalista népéletképeivel alapozta meg (Szénagyűjtők, Úrvacsora). Évekkel később visszatért a népies témákhoz, igyekezvén megteremteni festészetével a „magyaros stílust”. Rövid időre a szimbolisták (Árvák), majd a Fauve-ok inspirálták művészetét (Tulipános láda), ám festészetére tartósan a francia impresszionisták, különösen Monet és Renoir hatottak. Legszebb példái ennek tájképei: a víztükrön villódzó, szemkápráztató fények, valamint a derűs élet helyszíneként ábrázolt, idealizált kertek megfogalmazásai. Az életmű kiemelkedő darabja a kislányáról, Züzüről készített portrésorozata, melyen a gyermeki lét önfeledt boldogsága jelenik meg a maga természetes egyszerűségében. A 20. század egyik legjelentősebb magyar képzőművésze, az életöröm festője 96 éves korában, 1961. február 1-jén hunyt el Budapesten.

2016. január 8. (péntek), 16 óra

Csók 150 vándorkiállítás

Zsolnay Kulturális Negyed, E78 – Kemence Galéria

http://zskn.hu

Forrás: EuroAstra

Festő, Kossuth-díjas (1948), érdemes művész (1958), kiváló művész (1963), az École de Paris jelentős magyar képviselője. Felesége Modok Mária festő. Tanulmányait a nagybányai szabadiskolában kezdte.

1902 nyarán Iványi Grünwald Béla tanítványaként, és a következő években többször visszatért ide. Az 1902-03-as tanévben a müncheni akadémián tanult. 1903-ban a párizsi Julian Akadémiára iratkozott be, ahol Jean-Paul Laurens korrigált. 1903-ban a Nemzeti Szalon őszi tárlatán és Párizsban a Champs-de-Mars-i szalon kiállításán szerepelt.

Czóbel Béla: Ülő paraszt (1904)

Czóbel Béla: Kislány ágy előtt (1905)

Első munkái plein air tanulmányok (Ülő paraszt, 1904), a szecesszió hatását mutatják (Kislány ágy előtt, 1905). Párizsban barátságot kötött Picassóval, Braque-kal, Dunoyer de Segonzac-kal és a fauves-ok csoportjához tartozó több festővel. 1905 őszén és a további években a Salon d’Automne-ban, a fauves-ok termében állította ki kompozícióit (Szalmakalapos férfi, Festők a szabadban, 1906). Ezekkel a képekkel a nagybányai művésztelepen, a “neósok” vezéregyénisége lett. Egyformán részt vett a párizsi és a magyar művészeti életben. Első gyűjteményes kiállítását 1907-ben Párizsban, a Galerie Berthe Weilben rendezte meg.

Czóbel Béla szalmakalapos portréja

Kernstok Károly festménye (1907)

1907-1912 között több fiatal festővel együtt a nyarakat Kernstok Károlynál Nyergesújfalun töltötte. Részt vett a Magyar Impresszionisták és Neoimpresszionisták Köre (MIÉNK) megalakításában, a Műhely kiállításain, tagja volt a Nyolcaknak, bár kiállításaikon nem szerepelt. Az I. világháború idején műveinek nagy része megsemmisült. 1914-1919 között Hollandiában, Bergben élt. Amszterdamban részt vett a Hollandische Kunstenaarskring kiállításain. 1919-1925 között Berlinben tartózkodott, tagja lett a berlini Freie Sezessionnak.

Első budapesti gyűjteményes kiállítását 1924-ben rendezte meg a Belvedere szalonban. Alapító tagja volt a KUT-nak, a Nemzeti Szalonban rendezett szinte valamennyi kiállításukon szerepelt. 1925-ben Berlinből Párizsba költözött. A párizsi Galerie Bing 1927-ben reprezentatív kiállításon mutatta be a fauve-ok 1904-1908 közötti tevékenységét, ahol Festők a fák alatt c. képével szerepelt.

Czóbel Béla: Festők a szabadban (1906)

1931-től a nyarakat rendszeresen Hatvany Ferenc Heves vármegyei birtokán töltötte. A harmincas évek elejére kialakult, és a továbbiakban lényegében nem változott sajátos festői világa, amely mindvégig megőrizte természetszerűségét (Múzsa, Szakácsnő, 1930; Piros kendős lány, 1934; Madonna, 1937; Hátakt, 1941). Bizonytalannak látszó formavilágát kontúrvonallal határolt mélytüzű színekkel építette fel. Témái: csendéletek, enteriőrök, tájak, aktok. 1939-ben került először Szentendrére, a II. világháború alatt ez lett állandó tartózkodási helye. A felszabadulás után a teleket Párizsban, a nyarakat Szentendrén töltötte.

Czóbel Béla: Piros kendős lány (1934)

Czóbel Béla: Madonna (1937)

1971-ben a Műcsarnokban nyílt reprezentatív, retrospektív kiállítása műveiből. 1975-ben műveinek bemutatására Szentendrén múzeum nyílt. A rendkívül gazdag életmű jelentős darabjai magyar és külföldi magángyűjteményekben vannak.

Czóbel Béla (Budapest, 1883. szeptember 4. – Budapest, 1976. január 30.)

Forrás: hung-art.hu