A 19. század utolsó harmadában kiteljesedő, egyre változatosabb magyar festészet 1870 körül Szinyei Merse Pál főművei révén zárkózott fel a legkorszerűbb európai áramlatokhoz. Bár a művész csak idős korában jutott el Párizsba, az impresszionistákkal nagyjából egy időben, ám tőlük függetlenül fedezte fel a napfény forma- és színalakító szerepét kutató plein airt. A komplementer- és kontraszthatások figyelembevételével és a fénytelítettséget jelző valőrök segítségével állította harmóniába a naptól átitatott, szétszórt fénybe merített színeket. Elődeivel és számos kortársával ellentétben Szinyeinél a képegységet nem egyetlen uralkodó tónus biztosítja, hanem a sokféle színfolt azonos fényereje, és tökéletesen kiegyensúlyozott kompozícióiban minden képelem ember és természet összeforrott együttesére utal. A sokak által az egyik legszebb magyar képnek tartott Majálist akadémiai tanulmányai színhelyére, Münchenbe visszatérve festette, felvidéki kirándulásaira és a müncheni művésztársaság vidám piknikjeire emlékezve. Mint később önéletrajzában írta, “magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem.” Sejtése bevált: kortársai kinevették és csupán fél emberöltővel később kezdték felismerni korszakos jelentőségét.
Magyar Nemzeti Galéria
Szinyei 1912-ben
Szinyei Merse Pál (Szinyeújfalu, 1845. július 4. – Jernye, 1920. február 2.)
Műelemzés Majális
Szinnyei Merse Pál, 1873
Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
Nagyítható kép
Téma
„Egy modern majális! Lehet-e köznapibb anyag a világon?” – jegyezte meg a Pesti Napló kritikusa, midőn szembesült Szinnyei képeivel az 1873-as bécsi világkiállításon, s valóban jól ráérzett arra, hogy a mű feltűnően hétköznapi témája szokatlanul modernnek hatott a nagy és komoly szüzsékhez szokott közönség előtt. Bár Szinyei világosan megjelölte, hogy képe nem akar mást ábrázolni, mint „egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez”, érthető, hogyha az utókor a festményben mégis valami finom aranykori nosztalgiát vél látni. Az a könnyedség, az a már-már idilli állapot, amely ezt a városi társaságot jellemzi, s mindehhez olyan kék ég, olyan zöld pázsit, amilyet Szinyei előtt senki nem festett a magyar művészetben. Mindezek alapján az az érzésünk, hogy Szinyei kinyitott egy ablakot, amin egy addig nem látott, nem érzett új világ friss levegője és képei áradtak be.
Kompozíció
A Majális kompozíciójában szín és forma, ember és táj különösen szerencsés módon találja meg összhangját. Miközben a magas horizont miatt a kék égből csak kevés látszik, a domboldal zöld tömegébe ágyazott színes kis társaság, benne a művész hason fekve ábrázolt „önarcképével” és szemben ülő, fehér ruhás hitvesével szinte napként ragyogja be a tájat.
A bécsi világkiállításon a magyar pavilon rendezője, Telepy Károly jó érzékkel helyezte főhelyre a művet, s a kedvező kritikák nem is maradtak el. Az akkor Münchenben élő Szinyei azonban a müncheni bizottság szerint odavalósi művésznek számított, így a festményt a magyar egységből a bajor kiállításba szállították, s lehetetlenül rossz helyre akasztották. Szinyei elkeseredésében visszavonta a képet a kiállításról, s hosszú évekig nem láthatta a közönség.
Szerző: Bellák Gábor
Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (242-243. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711
A Kiadó engedélyével
Kategória:Művészet Tagged: festészet, megemlékezés, műelemzés, művészettörténet
