(részlet)
Tavasz
Virágzó mandulafa (43 x 51,5 cm)
Mandulavirágzás Taorminában (79,5 x 98 cm)
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Mednyánszky egy évvel fiatalabb kortársa volt. Egy évben hunytak el. Hasonlóság is volt köztük. Mindketten Felső-Magyarország szláv nevű szülöttei voltak; mindkettőt lelki bajok gyötörték; mind a kettő a legnagyobbak közül való (az egész világon!). Csontváryról is elmondható, hogy festészete ön- és közgyógyító. Az ő világa azonban egészen más.
Közkeletű vélemény szerint a plein air-festők csak a pillanatot akarják elcsípni. Ám ez csupán része az igazságnak, amellett legjobbjaik lebecsülése. A pillanat megállítása a festményen örökkévalóságba emeli azt az élményt, mely az olyan felgyorsított felvételen, mint Huszárik Csontváry filmjének taorminai képsora, és a hozzá képest lassú valóságban is tünékeny káprázat csupán. A megörökített pillanatot csak a természetből kivonult ember látja egyszerinek. Valójában épp azért méltó a megörökítésre, mert a valóságban sokszor ismétlődik. Ráadásul a kép nem a látvány szolgai másolata, hanem sűrítmény, vagyis több, mint maga a látvány. Más szempontból persze kevesebb. Ha nem az lenne, nem próbálkoztak volna annyian a legkiválóbbak közül ugyanannak a megfestésére. Az idő megállításának ez a módja az impresszionistákat és a depresszionista Mednyánszkyt egyaránt jellemzi. A romantikus szimbolista Csontváry ennél továbbmegy. A maga által ’napút’–, azaz plein air-festészetnek nevezett stílusa kozmikus távlatokat nyit meg. […]
Csontváry összes tavaszi képét délen festette. A címben jelzett és itt bemutatott két képen kívül a Telihold Taormina felett és a Tavasznyílás Mostarban tekinthető tavaszi képnek. A szicíliai képeken virágzó mandulafák jelzik az évszakot, a mostarin többféle gyümölcsfa bontja virágait. A szicíliai festmények azonban a mi fogalmaink szerint télen készültek. Csontváry a teleket a Földközi-tenger partvidékén töltötte, Olaszországban, Görögországban, a Közel-Keleten, és a meleg idő beköszöntével tért vissza Magyarországra.
Szicíliában a mandulafa korán, január végén bontogatja szirmait. Az idősebb Plinius írja róla: „Mindazon fák közül, amelyeket úgy emlegettünk, hogy az Aquila” (a Sas csillagkép) „megjelenésekor rügyeznek, elsőként a mandula borul virágba már januárban. Márciusban pedig már a termését neveli.” (A természet históriája, XVI/XLII.) […]
Közelítsünk a két képhez azzal a szemmel, mely hozzászokott a Csontváry idejében népszerű családi lapok rejtvényes illusztrációihoz. (Gyerekek! A művész bácsi elrejtett valamit a képen. Keressétek meg!) A Mandulavirágzás Taorminában mutatja, mi izgatta leginkább festőnket a helyszínen. Az ég és a hegy, melynek tengeröbölbe nyúló sötét lába egy tengerbe harapó óriás kardhal körvonalait látszik formázni. A behavazott tűzhányóból formálódó szörny egyszerre jelképezheti a növényzetet fenyegető fagyot és a minden élőt, élettelent elpusztító földmélyi erőt. Az Etna emberemlékezet óta működő vulkán – a rómaiak Vulcanus isten kovácsműhelyének tekintették -, kitörése folyamatos fenyegetést jelent a környező házakra nézve. Csontváry két képén is füstöt ereget. Azon a télen, amikor ott jártam, szintén kitört.
A kép alapgondolata, nézőpontja, az ábrázolt napszak hasonló, mint a 3 évvel későbbi nagy Taormina-képen, de még nem az ideális. A hegy kisebb, nem nyom el mindent a képen, az alkonyi lángolás sem olyan lenyűgöző, és az előtérben álló egykorú házak sem fejezik ki mindazt, amit az antik színház romja érzékeltet. A taorminai változatok mutatják, hogy a festő addig próbálkozott, míg meg nem találta a számára tökéletes motívumegyüttest. E kép előterében rózsaszín mandulafák körében piros tetős, rózsaszín épület mereszti ránk riadt ablakszemét. (A rózsaszín uralkodik majd a színházon is.) Kissé távolabb egy, a rémülettől már elszürkült ház kapuszája üvölt a félelemtől. És mögöttük, de inkább fölöttük úszik el a szörny. Tátott torka már túlhalad rajtuk, jelezvén, hogy most az egyszer megúszták. (A cápás horrorfilmek hasonló beállításokkal élnek majd.)
A festő bevallott célja a nagy motívum megtalálása volt, így a Virágzó mandulafának a Taormina-képek közül az elsők között kellett elkészülnie. Ez a kép a legkisebb közülük. Színei tompák, fakók. A háttér télies és halott, csupasz barna földjét nem színezi sarjadó vetés. Kissé közelebb néhány csenevész, elszáradt levelű fa látható. Az előtér viszont az élet színtere. Itt már zöld a fű, a balszélen rügyező fát látni, s az örökzöld bokrok meg egy nagy fügekaktusz fölött egy virágba borult, magányos mandulafa uralkodik, mely a 6 évvel később festett Magányos cédrus gondolati előképének tekinthető. A hegy pipál, de nem ül rá a tájra. Szinte belevész a hangsúlytalan, halványlila égbe. Hangsúlytalan, de nem kifejezéstelen. A festő a mandulavirág rózsaszínjét vetíti az égre, a füstre és a behavazott hegyre, a tavasz teljes győzelmét hirdetve ezzel. Az Etna kardhalszörnye még sehol, de a télsárkány jelen van a képen, mégpedig sokkal fenyegetőbb alakban, a sötét földárnyék által kirajzolt sárkányfej formájában, mely ezúttal nem a hegyből támad. (Bennem a Jura park tirannoszauruszának falra vetülő árnyékát idézi fel.) Bár az előtér fái mögött kúszik be a képbe, mégis úgy hat, mintha két állkapcsa közé készülne kapni a mandulafát.
Forrás: https://sites.google.com/site/jankovicsmarcell/irasaim/csontvary-evszakai/csontvary-2-