Az Empire
A magyar fejlődésből kiszakadt, külföldön dolgozó festők mögött az itthoni mestereknek – túlnyomórészt helyi rajztanároknak, de még némely dilettánsnak is – a XVIII. század végén meginduló s a XIX. század elején kialakuló működése volt a magyar művészet újjászületésének első jele. Müller János lőcsei (Levoča) rajztanár felvidéki gouache tájképei, a műkedvelő Petrich András (1765-1842) hadmérnök-tábornoknak finom balatoni gouache tájképei, Bikkessy Heimbrucher József (1816-1820 körül) mérnökkari tisztek viseletképei, Szabó János (1794-1851) marosvásárhelyi (Tirgu Mures) és brassói (Orasul Stalin) rajztanárnak kitűnő rajza Bólyai Farkasról vagy Hofbauer János (1803-1846 után) győri és budai rajztanárnak pest-budai akvarell látképei tárgyilagosságukkal, empire józanságukkal és gondos, naturalista kivitelükkel többek, mint a kor kedves emlékei. E művek voltak a korszak későbbi nagy művészeinek mintaképei. Müller János id. Markó Károlynak volt a mestere, Szabó Jánostól pedig Barabás Miklós tanulta el a krétával való rajzolást.
A rajztanárok e kezdeményezése mellett Ferenczy István (1792-1856), Rómában Thorwaldsennél, majd Canovánál tanult szobrász működése volt az első tudatos kísérlet a magyar művészet újjáteremtésére. Római működése Csokonai Vitéz Mihály szép portréjával, és a kitűnő „Pásztorlányka” című szobrával nagy lélegzetű kezdet volt. Rómából 1824-ben tért vissza, de az itthoni helyzet még nem ért meg tervei megvalósítására, s működése közönybe fulladt. Rajzai, szobor-, relief- és éremtervei közül a VII. Pius érméhez készült, a Nemzeti Múzeumban őrzött vázlatrajza a legjelentősebb.
Magyarok Külföldön
A lassan meginduló fejlődés még nem tette lehetővé oly méretű festőegyéniségek hazai kibontakozását, mint id. Markó Károly és Brocky Károly. Kinőve a hazai szűkös keretek közül, s követve az előző századok festőinek útját, egyik Itáliában, a másik Angliában talált megfelelő talajra.
Markó Károly (1791-1860) az 1810-es évek végén Müller János Jakab (Levoča) rajztanárnál tanult, majd a bécsi Akadémiára járt. 1832-től Olaszországban élt. Nemzetközi Híre 1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagságát, három évvel később pedig a firenzei Akadémia tanárságát szerezte meg számára. S bár külföldön élt, csak egyszer, 1853-ban látogatott haza egy rövid időre, magyar kapcsolatai mégis megmaradtak, képeiből küldött a Pesti Műegylet kiállításaira és számos Itáliában élő fiatal magyar festőt támogatott és tanított.
Első munkája, egy idealizált tájkép után készült gouache másolat, 1814-ből keltezett. Korai művei nagy része dilettáns másolat, egy metszetekkel illusztrált műből, Mednyánszky-Fischer: Mahlerische Reise auf dem Waag Fusse (1818) című kiadványból. A korabeli naturalista veduta festészet e tipikus képviselői és rajztanárjának, Müllernek hasonló szellemű munkái, melyeket Markó szintén másolt, a természet tanulmányozása felé fordították figyelmét. Ez irányú munkáinak fődarabja és egyben a XIX. századi magyar festészetnek első mesterműve az 1820-as évek végén alkotott „Visegrád”. A festői látvány őszinte megragadása, a kép egységes, részletekbe nem vesző kezelése ragyogó kezdet volt. Markót azonban bűvkörébe vonta az Akadémia és letérítette erről az útról. Az 1830-as évek elejétől stílusa a preromantikától érintett klasszicizáló akadémikus festészet hatására alakult s nem változott többé. Egymás után festette előkelő tartózkodású, gondos kivitelű, idealizált tájképei hosszú sorát. Részletező, leheletfinom, szinte zománcos tisztaságú és tüzű, az Akadémia szabályai szerint megkomponált, Árkádia szépségét és egy álomszerű aranykor édességét idéző művei („A szent hajdan gyöngyei” 1833, „Diana vadászata”, 1833, „Bibliai jelenet” 1855) a Claude Lorrain típusú tájképfestészet utolsó virágai.
id. Markó Károly: Visegrád (nagyítható kép)
id. Markó Károly: A szent hajdan gyöngyei (nagyítható kép)
id. Markó Károly: Krisztus megkeresztelése a Jordánban (nagyítható kép)
id. Markó Károly: Vénusz és Ámor (nagyítható kép)
id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal (nagyítható kép)
Festményeihez készült rajzai közül a legszebbek az alkotás első lázában fogant tájvázlatai, biszterrel, vagy ritkán akvarellel lavírozott, gyors vonásokkal vázolt tollrajzok, amelyeken a kész kompozíciók szárazon részletező előadásmódját nagy foltokból felépített dús festőiség előzi meg. Túlnyomó részük nem természet után készült, hanem egy képterv első felvillanásai. A rajzbeli vázlatosság nem áll távol a markói típusú művészettől. Ahogy a képek visszavezethetők Claude Lorrain művészetéig, a rajzokban is az ő elragadó lavírozott vázlatainak emléke él. Az első vázlat után Markónál a kész kép felé a következő lépés az akvarell-vázlat volt. Vízfestményeinek technikája a fejlesztéses, aláfestett, a lazúrozott olajfestményhez hasonló vízfestés volt, bár jó részükön ezt az eljárást nem vitte végig, vagy megállt már az aláfestésnél, vagy csak egyes részleteket dolgozott ki, befejezetlenül hagyta a többit. Ezek között csodálatos szépségű műveket találni. Ilyen az 1843-ba készült Tóbiást az angyallal ábrázoló vázlata, a levegős, szelíd, távoli táj előtt a gyengéd, a remegő falombok alatt a folyó partján lejátszódó jelenettel. Egy másik remekbe készült vízfestményén sziklás, egykori szelektől csavart fatörzsű és tépett lombú erdőt hint be a nap aranyával. Az akvarell-vázlat után következett a részletes, szinte mérnöki pontosságú végleges ceruzarajz, amelyet azután vonalháló segítségével átmásolt a vászonra. Ezekből már eltűnt a korábbi a korábbi vázlatok frissessége s még nem sejtetnek semmit a kész kép aranyos barnás tónusú, részletessége mellett is egységes hatású szépségéből. A legkevésbé sikerültek a staffage alakokhoz készített ceruza tanulmányai, melyek finomságuk ellenére is száraz aprólékosságban vesznek el.
Brocky Károly (1807-1855), egy temesvári (Timișoara) borbély törvénytelen fia, dickensi nyomorúságú gyerekkor után érkezett el a festészethez, mellyel Schütz Antal temesvári rajztanár műtermében ismerkedett meg. Az első lépéseket azonban a festészet meghódítására Melegh Gábor, akkor Versecen (Vršac) dolgozó kitűnő fiatal festő vezetésével tette meg. Később, 1823-tól tíz éven át a bécsi Akadémián tanult Daffinger és Ender keze alatt. 1835-ben Olaszországban járt, majd 1837-ben Párizsban telepedett le. Itt nem az élő művészet harcai ragadták magukkal, hanem a Louvre klasszikusai, akiket szorgalmasan másolt. Raffael, Rubens és Van Dyck mellett főleg a nagy velenceiek kolorizmusa kápráztatta el. Egy másolata révén került Angliába 1838-ban, ahol tehetsége miatt csakhamar keresett arcképfestő lett és az udvar is foglalkoztatta. A hazai környezetből, Barabás Miklós egy látogatását kivéve, teljesen kiszakadt s csak 1851-ben került ismét magyarokkal kapcsolatba, éspedig angliai magyar emigránsokkal. Ez időből származnak Mészáros Lázár és Kmetty György honvédtábornokok arcképei, melyeket több más képpel együtt végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyott.
Bécsi korszakának arcképei, miniatűrök, és vízfestmények („Medgyasszay Zsigmond” 1830, „Tschida Mária” 1831, „Medgyasszay Otília” 1833 ) érzékeny, finom rajzukkal, porcelános színeikkel már kitűnő és a bécsiekkel egyenrangú mesternek mutatják, de formái a festői lágyságot és színei tüzüket csak a Párizsban készült másolatokon kapták meg. E másolatok jó része akvarell-vázlat, melyek a mai színes reprodukciókat helyettesítették a festőknél, akik a nekik tetsző képeket így rögzítették a maguk számára. Barabástól Gyárfásig sok magyar festőtől ismeretesek hasonló kópiák, ezek közül a legszebbeket és a másolt mű lényegét a legjobban megragadókat Brocky mellett Székely Bertalan készítette. Angliában Brocky a velenceiek pompája és mély tüzű, aranyos színei után elsajátította a XVIII. századi nagy angol arcképfestők eleganciáját s belenőve az angol hagyományokba, a Viktória-kor, a szigetországi biedermeier legfestőibb megjelenítője lett. Szinte érzéki örömmel festette dús, ragyogó kolorizmussal és bársonyosan lágy, egymásba olvadó tónusokkal érzékeny, sőt néha érzelmes arcképeit („Tschidáné arcképe”) és későbbi korszakának szendergő és álmukban nyújtózkodó bacchánsnőit, pásztorlányait és Psychéjét. E művei közül a „Venus és Ámor” Brocky s egyben a múlt század eleji magyar festészet fő műve.
Vízfestményei nagy része teljesen önálló mű. Korai arckép-akvarelljei után Angliában már szinte kivétel nélkül csak alakos kompozíciókat festett; egy ablakban ülő lányt, játszó gyerekeket, egy balkonon álló fiút vagy egy gyerekét pólyáló anyát. Igénytelenségükben is nagyszabású alkotások ezek és a technikán kívül csak kis méretük és vázlatosabb előadásuk különbözteti meg őket olajképeitől. A kor érzelmességét tollrajzai viselik leginkább magukon. Számtalan apró képötletet rajzolt meg vázlatlapjain. Témájuk, felfogásuk azonos vízfestményeiével, de kivitelük a toll adta lehetőségek kihasználása miatt, festőiségük mellett is aprólékos. Képeihez készült krétarajzai, arcképek vagy kéz- és lábtanulmányok kitűnő akadémikus iskolázottságról és bámulatos rajztudásról tanúskodnak. Részletező előadásmódjuk mellett is ugyanazt a vérbő, előkelő festőiséget árasztják, mint kész képei s ugyanaz az öröm, a szép formáknak, a hús puhaságának, a bőr simaságának és melegségének öröme hatja át őket. Érzéki gyengédsége átsüt a hideg angol elegancián, s rajzolás közben szinte simogatva teremtette újra a papíron a test szépségeit.
Brocky Károly: Venus és Amor
Brocky Károly: Medgyasszay István gyermekei (nagyítható kép)
Brocky Károly: Fiatal nő, nyár (nagyítható kép)
Brocky Károly: Női portré (nagyítható kép)
Brocky Károly: Ablaknál álló nő (nagyítható kép)
Markó és Brocky mellé sorakozik harmadiknak a fiatalon meghalt Melegh Gábor. Melegh 1801-ben született Versecen (Vršac). Tanulmányait 1817-től a bécsi Akadémián végezte kitüntetéssel. Az 1823. év nyarán Versecen tartózkodott, hol rajztanítással foglalkozott. Ekkor ismerkedett meg Brocky Károllyal, kit tanítványául fogadott. Melegh a nála hat évvel fiatalabb Brockyt a legtehetségesebb tanítványának vallotta és néhány hónapi tanítás után a bécsi Akadémiára irányította. 1835 tavaszán Itáliába, a művészet ígéretföldjére indult, ahová azonban már nem jutott el. Útja elején, Triestnél a tengerbe fúlt.
Művei közül alig néhány ismeretes, de e kevés műből is biztosan lehet következtetni alkotójuk tehetségére és felkészültségének magas színvonalára. Erőssége az arckép-miniatúra volt. E műfajban alkotta java munkáit. Stílusa J. B. Isabey és T.H. Lawrence hatására kialakult bécsi arckép-miniatúra irányhoz kapcsolódott, anélkül azonban, hogy bárkinek hatása kimutatható lenne művein. Ugyanebben a stílusban dolgozott ekkor még Brocky is. A két művész munkái kitűnő kvalitást mutatnak, vetekedve a legjobb bécsi mesterekkel.
Melegh első ránk maradt akvarellje 1826-ból származik és Edward Devrient-et, a híres német színművészt ábrázolja. A fiatal, markáns göndör, fekete hajával, sápadt arcszínével, kék kabátban és csontszínű felöltőben jelenik meg a semleges, ezüstös kékes háttér előtt. A jellemzés nagyszerűsége s a porcelánosan tiszta, hideg színharmónia korának legjobbjai közé emeli a fiatal művészt. A Károlyi Gabriellát ábrázoló, 1829-ből keltezett krétarajza hasonlóan kiváló alkotás. Itt a hideg színeket a feketék meleg, bársonyos puhasága váltotta fel. Az arc finomságát és a nyak lágyságát a kalap, a haj, s a ruhát szegélyező prém sötét foltja emeli ki. Az elegáns, előkelő festőiséggel alkotott művet az arc leheletfinom pírja kelti életre. A miniatúrái közül bemutatott, 1830-ból származó női arckép, melyen zománcosan mély tüzű színekkel rögzítette a fiatal női arc kedvességét és ábrándos tekintetét az elefántcsont lemezre, a műfaj legjobb magyar alkotásainak egyike.
Komponálásának keresetlen egyensúlya, modellálásának finomsága és színharmóniáinak választékossága mutatja, hogy Melegh Gábor korai halála egy nagy művész kibontakozását akadályozta meg.
Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (11-13. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960
Kapcsolódó tartalom: Magyar rajzművészet XII. – XVIII. század
Kategória:Művészet Tagged: festészet, művészettörténet, rajzművészet 
